bár a karácsony szebb, mint otthon

no hát ennyi lett volna
holnap indulok haza
ezt nem tudom folytatom-e, minden lehet
mostantol inkább hivjon fel, aki akar
egyébként meg ajánlom magamat
udozlettel:
magam

Tandori Dezső
Csak napra nap

Csak egy meg egy, csak napra nap, ennyi
maradt meg, viszont ez felfogás kérdése
is, mondhatnám, és elintézhetném magamban,
hogy az egész arra volt jó, hogy elmondhassam,
valami széthullt megint. Mutogatom a lombokat,
ezek kint a lombok, kint megint minden zöld lett,
és az infralámpa makacs fénye, valami, ami bennünk
is makacs – volt – vöröslik át, ez még nem
a napkelte, még csak halványodik, és el fogok
csúszni a munkákkal, napra nap, egy meg egy, ők
élnek, még élnek, és most kell foglalkoznom
velük, most akarhatom ezt. Most akarom ezt,
ha már!/ akár? a makacs inflalámpa és az agyonéhezett –
begy, belek, idegek az agyban, felbomlás
- célszerűen kapta négy nap öt éj a táplálékot,
és most az ötödik év telik az életéből mégis.
Ül a vállamon, valaminek a maradványai vagyunk ketten,
a Nagyok egy híján elmentek, hol vannak, lomb
teljesíti a teret fölöttük, de már nem fölöttük,
ott vannak, és nincsenek ott.
A por, melyben lábam!/ melyben úgymond tiprok?,
ez mind, a por, ez mind, a lomb, ők,
csakhogy én ezt nem hiszem el. Nem mondom,
nem arra lettem, a legrosszabbat semmiről,
csak néha! magam-veszítve?, ám
a többi sincs, a többi sincs, makacs infralámpa
világít hirtelen a legteljesebb napfényben.

la lumière noire

duck-hunting season

nagyon vàrtam tegnap, hogy majd minden francia megbolondul, szeretetrohamot kap, egyszeruen csak csillog a szemuk. ehhez képest még volt aki bologatott is amikor mondtam hogy a gyomrom felfordul a tuzijàtéktol.

(Robert Knoth)

Bill Evans-The last european concert (1980)

Ez maradt a végére, ahogy szegény Bill Evans-nek is. Nélkule nem tartana itt az europai jazz, Keith Jarrett, annyi mindenki. Mintha egyetlen vasàrnap délutàn lenne az egész élet.

meghalt a laptopom. tavaly elloptàk, most csak meghalt, de ugyanolyan érzés. a foldszinten nincsen aram sehol, egyedul a furdoszobàmban, lefekvés elott ott eluldogélek kicsit. ma reggel megtamadott az egyik tyuk amikor ki akartam venni mellole a tojast, nem az o tojasat, hanem a masikét, aki nem ul egész nap értelmetlenul rajta. mi van még? tegnap szivszorito elmeny egy idotlen tertelen bevasarlo(nem kozpont, hanem)vàrosban, nincsen nyomorultabb hely a foldon mint ez(ek), vagy csak még nem talàltàk ki. de azert a leginkabb ez a furdoszoba dolog aggaszt, tul szimbolikus ez most nekem. vàrom még itt egyik kicsit, hogy elàlmosodjak, aztàn

Elmentem megint egy hétre, Délre

The Tepid Heart, but Let’s Not Repeat It

The plaid shirt you left forgotten
on the garden bench. Such is time gone past.
In the house you so love your mother
always gets the first word. How long
the backroom’s watched over this head.
Blabbing’s absurd. I waited up for you,
and left to myself like all those times before,
I slipped my hand up your blouse.

Pristine July. The sun comes out
and stays that way through the afternoon.
The grass dries, the puny seed
soaks into the earth. By nightfall even
the last fence becomes clear. You hit
the roof, what d’you mean, pristine,
the dark is nothing but the dark.

With the dead I’m somehow
more steadfast. I say two years,
then we sell the house. The gate, the rusty
bars are what I remember. A heart is
that which hates or might just not,
yet still never gives an inch. You can
roam through life’s blurry halls.
I make coffee without a thought for you.

So long there’s a time-table and there are trains.
At the dirt road’s end the station’s stood
nearly fifty years. I walk to the store, where
the gal’s still called the gal, and I’m still friends
with her daughter. Then back to the waiting room,
back to the scoured stone benches. On our street
an ancient mine gapes, summer passes.

Let it be Sunday, let it be morning. May
the house rouse ’round eight. May everything
follow in drowsy, delayed order,
may two bodies obey a never-known habit.
A light wind, autumn garden, whatever’s in it edible,
just let this all be. And let’s talk till noon,
as if a guest were jotting down, taking note
of every word. Let’s consistently say this carcass
is the past, and in front of life may this regularly appear:
fucking. Let’s lie about character, cities, roles,
but the names, for God’s sake, let’s not repeat.

Translated by: Maya J. LoBello

Eric Aupol

lista

Ide kéne elmennem két nap alatt Párizsban:
ide (erre elég kíváncsi vagyok)
ide
ide
ide
ide

majdnem reménytelen

Majdnem

Majdnem július van, vagyis most kicsit úgy érzem magam. Tegnap volt itt esküvő, 4-5 liter puncs maradt belőle. A 10 évesnél fiatalabb gyerekek a halálba idegesítettek. Süt a nap és fúj a szél.

Bertók László
Aztán a szegény buta test

Aztán mindennek nekimegy
beleakad lába keze
s mintha búcsúzni jönne be
kirázza a forró hideg

aztán mégis búcsúzni kezd
valaki beszélget vele
s úgy huppan a padlóra le
hogy nem tartozik senkinek

aztán mindenkinek fizet
csattog a kocsma erdeje
az utolsó szó is tele
kimondva amit elkövet

aztán a szegény buta test
ahogy folytatná nélküle.

nem is mondom tovább

Tandori Dezső: Hekatomba
Szonettfos (és jegyzetek)

11

A halálhekatomba
úgy nő, mint a savval lehányt
körömtörmelék, egyikük halálát
így láttam: körömreszelő kettéválva

lötyögtette cérna
vékony szálon a sima végét, hátrált
tőlem, aztán elvált, a szőnyegen nem lát
ily apró maradványt a szem, ami a fej maradéka

volt. Halála hófordulóján álmodtam.
Vagy ez gyönyörűség, kegyelem?
Egész nap ez van velem?

Macskát, fojtsam
napom büdös hordóba.
Kutyát, vigyem sintérdombra, madárral nem is mondom tovább

Tompa vagyok

- Je cherche un mot plus fort que joie . Il n’y a pas de mot. Même en chinois. Un… apaisement total. Une sorte de… comment dites-vous? de… je ne sais pas. Il n’y a qu’une chose qui soit encore plus profonde. Plus loin de l’homme, plus près de… Tu connais l’opium?
- Guère
- Alors, je peux mal t’expliquer. Plus près de ce que vous appelez… extase. Oui. Mais épais. Profond. Pas léger. Une extase vers… vers le bas.
- Et c’est une idée qui te donne ça?
- Oui: ma propre mort.
(Malraux)

Nagy bajban lehetek, mert megint Roxy Music-ot hallgatok.

És amikor a gép a magyar bankkártyámra angol szöveggel reagált a kijelzőn, akkor egyszerre láttam meg a rettenetet és a félelmet a pultoskisasszony szemének bogarában.

Esik, esik és meleg van. Olvasok. Mennyi mindent nem szeretek csinálni a szabadban, ellenben lassan már mindent megeszek. Nem beszélek csúnyán, mert nem tudok.

John Coltrane: Ascension (1965)

Én zenei értelemben nagyjából a Miles Davis és John Coltrane közös munkáiból válogató lemezen, lemezzel nőttem fel. A hat év megismételhetetlenül letisztult és klasszikus szerzeményeiről felesleges bármit is mondani, kötelező olvasmányok. De mégis, aki Coltrane igazi arcára kíváncsi, annak az 1961-től haláláig, 1967-ig felvett korongok között kell kersgélnie. Evidens módon ott az A Love Supreme, a new port-i és a village vanguard-i koncertfelvételek, és ott van az 1965-ös stúdiólemez, az Ascension. Coltrane itt beláthatatlanul (még jó, hogy belátható) messzire jut, és a zenei szépről való gondolkodásnak egy új síkjára ér el a jazzben. Habár Ornette Coleman öt évvel korábbi alapvetésével, a Free Jazz, érintkezési pontjai vannak, Coltrane lemezén, a látszattal ellentétben, sokkal inkább érzéki zenét kapunk. Két szám, egy 40 és egy 38 perces track. Nem tudom, de nekem, többek között ez után a lemez után, mindig forog a gyomrom, amikor 2009-ben a negyvenes-ötvenes évek jazzszámait újrakeverve megpróbálják lenyomni a torkomon a bárgyú szalonjazzt. Nagyon kell igyekezni, ha ilyen útkeresőket akarunk hallani. Az Ascension katartikus, nem úgy ahogyan megszoktuk, de az. Szent őrület. Egyébként az eredeti lemezt tapasztalataim szerint elég nehéz megszerezni, én egy fél napig futottam utána Párizsban. De itt mindenki büntetlenül megteheti.

Soha nem tanulok meg franciául

chaperonner [1] ts i 1. vad vadászsólyom fejére/szemére ráhúzza a sapkát

A második óra után már félek és reszketek. Hiába minden, kegyelemért fohászkodom a barátságos kis kert hátsó sarkában. Van élet a Földön csalán nélkül? Gyűlölöm a csalánt, gyűlölöm a csalánt, zengő érc...

Captain Beefheart & his Magic Band: Mirror Man (1970)

Tom Waits mesterének lemezei semmit sem veszítenek erejükből. A Mirror Man nagyon rágós, egy ideig idegesítően monoton számai végülis felejthetetlenek. Real Gone 1970-ben. Ugyanolyan progresszív az egész, mint negyven éve. Négy napja erre festem a falat.

Cross The Green Mountain

Most kell bevallanom férfiasan, hogy elvesztettem a fonalat azzal az egésszel, ami itt folyik, ezen az oldalon. Ezzel a fiktív történettel, aminek semmi, de semmi köze nincsen, ahhoz, amihez látszólag van. Közben meg egy valahol máshol visszanyert köz, és bocsánat. Nem hiszem, hogy tudok több értelemben folytonos lenni, de persze lehet, hogy már eddig, itt sem voltam az. Magyarul, amit a hátralévő kevés időben majd művelek, azt mindenki nézze el nekem, mindenki valamit. Alig tudtam ma vacsorázni, annyira más most, hogy tegnap visszajöttem Palisba. A jobb oldalamon az óriási lombokkal, amiktől boldogan lehetne megfulladni. A nappaliban lóg egy Hollan kép. De nem erről a közelségről beszélek.

Keith Jarrett: Spheres (1976)

Nincs más mondanivalóm. A kölni koncert után egy évvel. Nem tudom mi történet, ott, a hetvenes évek közepén. Keith Jarrett orgonán.

És akkor választanom kéne a mobiltelefonom és a kontaktlencse tartóm között. Mert a kettőnek egyszerre nincs hely.

O évidence

Semmi sincsen túlzottan jelen most, és egyébként is holnap pakolok össze, ami nagy mutatvány lesz, mert így ránézésre ennyi könyvet képtelenség belepréselnem a hátizsákba, nejlonzacskóval viszont nincs kedvem égetni magam a grenoble-i pályaudvaron.
Rossz szobát fogtam ki itt, vagy inkább rossz hónapban jöttem. Ami nyáron kellemes lehet, az most csak hideg volt.
Feküdtem ma reggel az ágyban és nem akartam felkelni, a függöny félig volt elhúzva, de így is szinte sötét volt. Mondogattam magamnak, hogy nekem nincs önérzetem, kiváncsi voltam, tiltakozom-e, és ha tiltakozom, mit hozok fel ellenérvként, ez érdekelt.
Így jött a kisszerű megvilágosodás.
Szegény Jacques Lacan például, ha tudta volna, hogy mekkora féreg, lehet hogy nem is lett volna Jacques Lacan.

Louvain 4
Uploaded by Paroles_des_Jours

Most mit mondjak? Nekem nincsen véleményem a pápákról, szerintem II. János Pálnak nem kellett volna lemondania, azért mert öreg, szerintem XVI. Benedek aranyos. A népszavazással kapcsolatban még megalázóbban vagyok műveletlen és nem tudom hol van Moszkva, nem tudom hol van Brüsszel.

Van Morrison: No Guru, no Method, no Teacher (1986)

Nagyon szeretnék egyszer erről az albumról érintettség nélkül beszélni. Vagyis túllépni a saját tényeimen, lényegében ekkor beszélnék igazából magamról. Nincsen, nem is lehet valódi viszonyom hozzá, nem csak esztétikai nem, semmilyen. Nem mentett meg semmitől, nincsenek emlékeim, amiket az egyes számokhoz köthetnék, nem voltam szerelmes velük. Konkrét dolgoktól mentett meg, pontosan tudom, mikor melyik számot hallgattam évekkel ezelőtt, szerelmes is voltam velük. Röviden: a leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy ez az album tényleg jó-e. 2004 júliusában vettem a Párizsban, a Gare d'Austerlitz egyik lemezboltjában, Toulouse-ból jöttem hazafelé, egy hónapig voltam kertész egy apácakolostorban . Megvettem ezt a lemezt, nagyon meleg volt, leültem egy lépcsőre és hallgatni kezdtem, arra emlékszem még, hogy nem tetszett. Aztán a Bécsbe tartó vonaton, egy amerikai és egy kínai egyetemistával nyomorogtunk, már alig aludtam, egy tucatszor meghallgathattam. Ettől fogva úgy nagyjából 2006 nyaráig, szinte biztos vagyok benne, hogy minden nap hallgattam valamit belőle. Hálátlan feladat, ahogy kicsit Van Morrison többi nyolcvanas évekbeli lemeze is. Azt hiszem alig van még valaki, aki pont ebben az elcseszett tíz évben újult volna meg, mondjuk önmagához képest. Morrison ekkor írja azokat a dalokat, amiken egyértelműen (folyamatosan) ott a keze nyoma. Ilyen albumokra gondolok: Common One, Inarticulate Speech of the Heart, A Sense of Wonder, Poetic Champions Compose, Avalon Sunset vagy a pályája legjobb koncertalbuma, a Live at the Grand Opera House Belfast. A No Guru... ezek közül is leginkább hihetetlenül koncepciózus voltával emelkedik ki és kimunkáltságában egyedül az 1974-es zárványalbumhoz, az elsöprő erejű Veedon Fleece-hez hasonlítható . Olyan hangzásbeli igényesség és főként egyneműség működik itt, hogy az egyes dalok közötti átmenet a lehető legészrevétlenebb. Ami nagyrészt a végtelenül diszkrét ritmusrészleg és a fúvósok (legelőször is a klarinét) összehangolt játékának köszönhető. Ebből a környezetből a dalokat nem igazán lehetséges kiragadni, ritkán hangzanak el koncerteken, válogatáslemezen is alig taláhatóak meg.

Mondom, ilyenek a tények. Lehet, hogy csúnya volt, ritkán mosdott, szépen lassan elhízott, de két évig együtt éltél valakivel.

Szép májust

3.

"A hanyatlás minden formáját megtapasztaltam, a sikert is beleértve."

2.

Este egy nagyszerű koncert, amit nyolcan hallgatunk. Nyolcunknak játszanak két óráig Lester Young, Jobim számokat. Már éjfél van, de pólóban állok a bejárat előtt, két autó között egy fiatal lány hány, a többiek fényképezik. Amikor mindenki elmegy, közelebb megyek és nézem. Napok óta szeretném leírni, hogy ilyen a természetem és nem ilyen.

Amikor Cioran első könyvét az anyja elolvasta, azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy ilyen ember lesz belőle, elvetette volna. Nagyon sokáig szívből megvetette az anyját és csak akkor kezdett el figyelemmel lenni iránta, amikor egy nap az azt mondta neki, hogy számára nincs más, csak Bach.

Ha hallgattam volna az ösztöneimre, most bolond lennék vagy egy kötélen lógnék.

The Ornette Coleman Trio at The Golden Circle, volume one (1965)

1965 december 3-án és 4-én, Stockholmban rögzített koncert. David Izenzon bőgő, Charles Moffett dob. Faces and Places, Dee Dee. Nincs nagyon mit mondani róla. Egy monstrum játszik csúcsformában, ezen a héten.

Hajnal 1.

Volt ma három perc, ami az életem utóbbi öt évének legszebb három perce volt. De ilyet nem illik mondani, annyi minden miatt. Meg azt sem, hogy mi történt. Nem is történt semmi. Mentem lefelé a szerpentinen, aztán nem mentem tovább. Most, hogy ezt írom a bejegyzéscímkéknél a gép három mintát kínál fel: robogó, nyaralás, ősz. Nem tudom. Robogó.

Erről nagyon lemaradtam

Antonin Artaud: Entre le corps et le corps il n'y a rien...

A test és a test között semmi nincsen,
semmi, csak én.
Nem egy állapot,
nem tárgy,
nem lélek,
nem tény,
még kevésbé egy létező üressége,
abszolút semmi lélek, a lélek sem,
nem test,
ez az átültethetetlen én.
De nem egy én,
olyan nekem nincsen.
Nekem nincsen az énből, de nincs semmi, csak én és senki,
nincs a másikkal való lehetséges találkozás,
ami vagyok, az elkülönülés, lehetséges szembennállás nélkül van,
ez a testem határtalan beférkőzése, mindenhová.

(1947)

Csütörtök

Szép, tavaszi délután. Hallgattam, ahogy Artaud rodezi kezelőorvosa higgadtan bizonygatja, a közhiedelemmel ellentétben Artaud nem 50, csak 10 elektrosokk kezelést kapott. A tegnap fő eseménye mégis az, hogy mellbevágóan éreztem igaznak, illetve logikusnak, hogy a franciában fáj a szíved, amikor hányingered van.

Scott Walker: The Drift (2006)

Régebben még azt is terveztem, hogy hosszabban írok majd Scott Walkerről. Most már nem mernék. Az egyik leghihetetlenebb ív az övé a könnyűzenében, pályafutásának negyven éve tele van rejtélyekkel. Visszahúzódó és amiért különösen szeretjük, hogy ritkán, de súlyos lemezeket ad ki. A Walker Brothers-el kezdte, aztán a négy részt megélt Scott lemezekkel folytatta, énekelte Jacques Brelt angolul, megírta az Old Man's Back Again (Dedicated to the Neo-Stalinist Regime) című remekművet. Aztán a 80-as évektől valami átfordult nála, egyre kevesebbet lehetett látni, nagy szünetekkel jöttek ki kivételesen egyedi stílusú lemezei, a Tilt, a Pola X. Közben Nick Cave, David Bowie, Brian Eno, Jarvis Cocker, Alison Goldfrapp, Damon Albarn a Radiohead tartja meghatározónak, amit csinál. Interjú vele 1, 2 (itt tessék figyelni a húspüfölős részt). Szóval a heti album a 2006-os The Drift, nem lesz könnyű hét. Primitív és csodálatos, olyan lemez, ami rémisztő lehet, ha nem tartunk vele végig. Küzdeni kell vele, még ha egy évben egyszer vesszük is elő.

Chatressac

Húsvétra átutaztunk az országon. 9 óra, öten egy autóban, hogy lehet ez egyáltalán bármilyen, aranyos. La Rochelle, mellett, valójában negyed órára a szigettől. Szép, semmi hirtelenség, de visszafogottság, a természet túlzásai nélkül és váratlan megértése annak, hogy ösztönösen irtózom mindentől, ami harsány, vagy kevésbé elérzékenyülve: nem vagyok képes jellemvonásokat kiemelni, hangsúlyossá tenni se magamban, se másban. Nagy csönd van, ami nem igaz, borzalmasan jó könyveket olvasok és ez kicsit megfoszt minden más élvezettől. Viszont, hogy rendszerezzem, ami zene, minden héten lesz egy album, amit megpróbálok következetesen hallgatni. Mindjárt ki is rakom az elsőt.

Charles Baudelaire
La servante au grand coeur

La servante au grand coeur dont vous étiez jalouse,
Et qui dort son sommeil sous une humble pelouse,
Nous devrions pourtant lui porter quelques fleurs.
Les morts, les pauvres morts, ont de grandes douleurs,
Et quand Octobre souffle, émondeur des vieux arbres,
Son vent mélancolique à l'entour de leurs marbres,
Certe, ils doivent trouver les vivants bien ingrats,
À dormir, comme ils font, chaudement dans leurs draps,
Tandis que, dévorés de noires songeries,
Sans compagnon de lit, sans bonnes causeries,
Vieux squelettes gelés travaillés par le ver,
Ils sentent s'égoutter les neiges de l'hiver
Et le siècle couler, sans qu'amis ni famille
Remplacent les lambeaux qui pendent à leur grille.
Lorsque la bûche siffle et chante, si le soir
Calme, dans le fauteuil je la voyais s'asseoir,
Si, par une nuit bleue et froide de décembre,
Je la trouvais tapie en un coin de ma chambre,
Grave, et venant du fond de son lit éternel
Couver l'enfant grandi de son oeil maternel,
Que pourrais-je répondre à cette âme pieuse,
Voyant tomber des pleurs de sa paupière creuse?

Április

Ça ne rigole pas

Grenoble-ban meleg van. Egyrészt mert a völgyben nem fúj a szél, másrészt mert a légszennyezettség olyan nagy, hogy tartja a hőt. Hétfőn jöttem, májusig maradok. 22 éves vagyok, 192 cm magas, a testsúlyom meghatározhatatlan, heti háromszor itt dolgozom, a legjobb barátom Lamber, az ipari mosogatógép, vannak, akik szerint szép a profilom, amikor éjszaka kinyitom az ablakot a hegytetőn egy világító, fehér sávot látok és fogalmam sincs mi lehet, különösebb testi hibám nincs, de szeretek a vécén olvasni.

jaj

Vajon miért álmodtam azt, hogy miután egy kedves francia lánynak dadogva, az igeidőket össze-vissza egyeztetve előadtam életem búját-baját, erélyesen, de csupa jóindulatból, egy vékony, francia Kosztolányi kötetet akart elolvastatni velem, mire én erőltetett mosollyal mondtam, hogy köszönöm, magyar vagyok?

a féreg

milyen hosszú egy nap

Újra, úristen, hányadszorra már, nekifogtam, újra elkezdtem, megpróbáltam ott folytatni, ahol abbahagytam, A legjobb nap-ot. Azt hittem, hogy fél év alatt kiolvasom (mennyire értelmetlen ige ez itt), de komótosan, következetesen, három hónap alatt 90 oldalt haladtam benne. Muszáj lesz hurcolnom magammal még jó ideig. És most attól vagyok boldog, hogy hajnali fél egykor begépelhetem ezt.

Tandori Dezső
Mintha itt se

Valakire, hogy a hajnalt leintse,
naponta beintse, a fürdőszobában
visszagondolok, Rá, aki tovább van,
odább, s nem tudom, hol lennék szerinte,
hogy nem együtt, egymás különhatói,
most már, ami volt, nem több s kevesebb lett,
csak szabadabb vagyok, hogy mit hihessek,
mit ne, ami még akar vonzolódni
vonzalommal, vonzolódni egyébbel,
itt maradtam oly tovakerüléssel,
mely alól így már semmi sem kivétel:
milyen hosszú egy nap! van s nincs mire,
kék szemhéjpár, nyilván, nem inti le
az éjszakát, világosság-köre
nincs a szárnynak, lépésnek, józanul
tett kényszer tettnek, mire igazul
vagy hamisul, mi felejt vagy tanul:
marad: szó, külön-fut, tétlen, a „múl…”

Kérlek, egyszer majd vigyél magaddal a katonai kórházba

Ma sokat játszottam a láncfűrésszel,
aztán leballagtam a faluba és levágattam a hajam.

.

Fáradt vagyok.
Ha még egyszer megkérdezi valaki, hogy vagyok, lehet hogy ütök is.
Ha megnöveszteném még egyszer a hajam, ilyet szeretnék.

Mindenesetre ma ez tartotta bennem a lelket:
Itt leszek örökké, itt bent
a kazal hasában, míg meg nem emészt
a növényvilág.

Ööő

Van új Puskin Utca, mármint tegnap tudtam meg, tessék menni.

Machy

Csütörtökön jöttem le, előreláthatólag két hétre. Azért ez már délen van, szombaton 25 fok volt. A homlokzatot javítgatjuk majd. Epilepsy is dancing.

Deleuze

(Ez az egész olyan, mintha Hajnóczyból és Dunajcsik Matyiból gyúrták volna össze:)

Vernissage

Philippe Brame-nak (főleg neki köszönhetem, hogy most itt vagyok) nyílik kiállítása csütörtökön, Pesten. Minden info felül. Akinek van ideje, de akinek nincs, az is menjen. Szép tiszták a keretek, én mostam őket. Már bocsánat, de ilyen kurvaszép képeket csinál.

Pâlis

Sétáltam tegnap. Itt lakom, de már nem sokáig. Meg ami körülötte van.

Rien de rien, je ne regrette rien

Amikor Futaki az ablak elé ül és azt mondja, hogy elszegődik éjjeliőrnek egy csokoládégyárba, esetleg kapusnak egy lánykollégiumba, hogy megpróbál mindent elfelejteni, csak egy lavór melegvizet akar esténként és hogy ne kelljen semmit csinálni, csak nézni, ahogy telik a kurva élet, akkor ha teljesen nem is vagyok meggyőzve, de elcsodálkozom.

Lesz egy kiállítás Pesten, amiről hamarosan többet is írok ide és aminek az előkészületeiben kicsit részt veszek, magyarán lepucolom az üvegeket és keretbe rakom a képeket.

Sok mindent csináltam a múlt héten, de főleg össze-vissza vagdostam a tenyeremet. Megírtam a kritikát, egy napig baromi elégedett voltam, aztán most már inkább nem.

A mai filmajánló, leszámítva a direkt felütést, Nuri Bilge Ceylan, róla már volt szó, új filmje, a 2008-as Három majom (Üç maymun), amivel Cannes-ban a legjobb rendező lett. Tessék megnézni. Kicsit hatásvadászra sikerült a trailer (fent van az egész film is csak nincs hozzá felirat):



Egyébként most az mozgat, hogy pénteken megyünk Hollan-kiállításra.
Ha akarnék se tudnék szellemesebb lenni.
Nagy, értelmetlen szarvasmarhák vonulnak.

március

Hihetetlen, hogy mennyire tönkre tudja tenni az ember idegeit ez a szakma. És talán nem is annyira a műtétek, ahol az ember nyugodtan felvághatja felebarátja hasát, hanem a konzultációk, ahol a terápia felerészben magától értetődően abból áll, hogy figyelmesen végighallgatja felebarátja nyavalyáit és fájdalmait anélkül, hogy felvágná a hasát.

Mikor már nem bírtam tovább, újból elhúztam a csíkot (és még ez panaszkodik - gondolja ön) Arábiába a Vörös-tenger érintésével. Négynapi tűző napsütés, porzó homok, vergődés a korallok között, mindez újra megértette velem, nem túl eredeti a felfedezés persze, hogy nem munkára születtem.

Itt egy kiadós húsvéti havazás után - öröm volt nézni, hogyan evickélnek a turisták, akiknek napsütést ígértek, a latyakos hóban - végül (amint a turisták elmentek) beköszöntött a tavasz. Tudja, hogy nem tart sokáig, ezért versenyt nyílnak a virágok - valóságos kis rét van a ház mögött hatalmas sárga és lila foltokkal.

Amíg Stendhalra korlátozódik önnél a robot, addig nem tudom sajnálni. Ami engem illet, egy előadást sóztak rám - a bejrúti bölcsészkar jóvoltából Tudomány és költészet címmel. "Meg kell csinálni."

Hozza magával a bandát is! A csemetéket betesszük a kedvesnővérekhez, amíg mi elmegyünk csavarogni.

Üdv.
Lorand

Jeruzsálem, 67. 4. 7.

Sokszor ment már ez

Én hülye, végigcsináltam egy másfél órás bemelegítést a színészekkel, most meg alig tudok járni.

Barthes

Barthes most megjelent Gyásznaplóját (Journal de deuil) olvasom két napja. Közel két évig írta, 1977. október 26-án kezdte el, kis cetlikre jegyezte fel ezeket a pársoros reflexiókat. Egészen megdöbbentőek, de ezzel olyan sok mindent nem árultam el. Tisztán látszik, hogy egy könyvet szeretett volna ezekből összeállítani, főként a gyász (deuil) működése érdekli, amit mindenekelőtt egy mozdulatlan valaminek tart, szemben azzal, amit idővel elmúlik. Ezért sokszor nem is gyásznak, hanem fájdalomnak, bánatnak hívja (chagrin). A gyász nem valakinek a hiánya Barthes szerint, hanem fokozottabb jelenléte, nem eltűnés, hanem bevésődés, seb (blessure). Gyönyörű részek, az elsőt október 27-én írta, itt van pár darab:

Nászéjszaka.
A gyásznak van éjszakája?

Anyám halála előtti vágyaim (a betegsége alattiak) most már nem teljesülhetnek, hiszen ez azt jelentené, hogy a halála által teljesülnek be – hogy a halála, ebben az értelemben, vágyaimra nézve felszabadító lehetne. De a halála megváltoztatott, már nem vágyom arra, amire azelőtt vágytam. Várni kell – feltételezve, hogy megtörténik – hogy egy újfajta vágy kialakuljon, egy halálát követő vágy.

Sokan szeretnek, de ettől kezdve a halálom nem ölné meg egyiküket sem.
- és ez az, ami újszerű

Néha, nagyon rövid ideig, egy tiszta pillanat – akárha érzéketlenség lenne – ami nem a felejtés pillanata. Ez megrémít.

Zavart és már-már önvádat érzek, amiért néha úgy hiszem, hogy a gyászom érzékenységre korlátozódik.
Mintha egész életemben nem csak meghatott lettem volna.

Kinek tehetném fel ezt a kérdést (a válasz reményével)?
Élni tudni anélkül, akit szerettük azt jelenti-e, hogy kevésbé szerettük, mint azt korábban hittük…?

Amíg anyám élt (vagyis egész eddigi életemben) az elvesztése miatti félelem neurózisában éltem.
Most (ez az amire a gyász megtanít) ez a gyász hogy így mondjam az egyetlen részem, ami nem neurotikus: akárha anyám, utolsó ajándékaként, messzire vitte volna tőlem ezt a rosszabbik rész, a rettegést, a neurózist.

Ma reggel nagy nehezen, újranézve a fotókat, az egyik felkavart, anyám kislányként, csendes, visszahúzódó, Philipe Binger mellett (télikert, Chennevières, 1898).
Sírok.
Öngyilkos sem akarok lenni.

Kitöltöm, belakom a fájdalmamat.
Minden elviselhetetlen, ami abban akadályoz, hogy belakjam a fájdalmamat.

A belső gyásznak nincsenek jelei.
Ez az abszolút belső kitöltése.
Eközben minden bölcs társadalom előírja és szabályozza a külső gyászt, a gyász kivetítését.
A miénk nyomora, hogy tagadja a gyászt.

Azt hiszem, ez a kedvenc képem

Robert Creeley
Self-Portrait

He wants to be
a brutal old man,
an aggressive old man,
as dull, as brutal
as the emptiness around him,

He doesn’t want compromise,
nor to be ever nice
to anyone. Just mean,
and final in his brutal,
his total, rejection of it all.

He tried the sweet,
the gentle, the “oh,
let’s hold hands together”
and it was awful,
dull, brutally inconsequential.

Now he’ll stand on
his own dwindling legs.
His arms, his skin,
shrink daily. And
he loves, but hates equally.

Ha majd egyszer identitásválságba kerülök, jusson eszembe hányszor hallottam: Et voilà Marcel, notre jeune ami hongrois!

Histoire de l'œil

"Mások számára a mindenség jól szituált. Jól szituált, a jól szituált embereknek, akik ivartalanították látásukat. Ezért félnek az obszcén dolgoktól. Semmiféle szorongás nem keríti hatalmába őket, amikor meghallják a kakast kukorékolni vagy észreveszik a csillagos eget. Általában a test örömét azzal a feltétellel tapasztaljuk meg, hogy legyen íztelen.
De attól fogva, nem volt többé kétséges: nem szeretem azt, amit a test gyönyörének hívunk, ugyanis íztelen. Azt szeretem, amit piszkosnak hívunk. Egyáltalán nem elégülök ki, épp ellenkezőleg, a megszokott kicsapongástól, mert az csak a kicsapongást szennyezi be és mindenestül érintetlenül hagy egy emelkedett és tökéletesen tiszta, lényegi részt. A kicsapongás, amit ismerek nem csak a testemet és a gondolataimat szennyezi be hanem azt is, amit előtte képzeltem és főképp a mindenség csillagos egét. " (Georges Bataille)

Ez-az

Azt hiszem kedden megtörtént életem legkínosabb "belépője", de mint később kiderült csak nekem volt kínos, értelemszerűen. A darab előtte meglepően jó volt, nem is tudom mire számítottam, két színész három óra, Saint-Germain en Lay-ben, ami enyhén szólva is Párizs pénzes negyede, csendes, gyönyörű kis utcákkal. Később volt evés-ivás, főleg ivás és olyan hajnal kettő felé indultunk el. Hely a Rue de Gobelin-nél már nem volt ezért egy ismerősnél szereztek nekem szállást, akivel még nem találkoztam és aki ebben az időpontban már aludt, de üzente, hogy a kulcs a lábtörlő alatt lesz. Szóval kiraktak a Place d'Italie-n, felmentem a hatodikra, rendes párizsi bérház, a lépcsőház egész fából és kábé olyan széles mint a vállam. Patrickot, mert hogy így hívták, reggel láttam. Megkérdezte kérek-e kávét, nem kértem. Többször, több irányból futottam neki, hogy megköszönjem a vendégszobát, aztán inkább kedvesen elmentem.

Elolvastam Georges Bataille első könyvét, ami azt hiszem egy pornó-kisregény és még nem tudom eldönteni, hogy jó-e. Mindenesetre baromi izgalmas összeolvasni másokkal. És megvettem ezt a nagyszerű lemezt.

Van egy olyan fiatal (45 éves), orosz rendező, hogy Andrej Zvjagincev, két filmje van. tegnap megnéztem a másodikat. Az első, A visszatérés, nálam az utóbbi 15 év legnagyobb filmje. Zvjagincev most az, aki a legtöbbet merít Tarkovszkijtól, de a tanulsága ennek az egésznek, hogy rá kell jönni, hogy ezen a szinten ez tökéletesen lényegtelen. Hogy így nem lehet, vagy az nem lopás. A The banishment-ben, ahogy egy vaságyat felvesz, vagy egy penészes falat. Vagy az erdő-jelenet, mint az Iván gyermekkorában. A nagy különbség azért szerintem ott van, hogy sok-sok világos színt használ. Nem szürke, nem fakó vagy fekete-fehér, hanem az az állapot, amikor a mélyvöröst kiszívja a nap és még látszik az eredeti szín. És ez rengeteget csavar rajta, itt nem leépülés, rombolás, elhasználódás van, hanem a táj egyfajta kiismerhetősége, hogy nem feltétlen fenyegető, ami aztán vagy jobb vagy rosszabb. Hatalmas. Egy kis ízelítő.

A visszakéz negyedik napja

Megegyeztünk, hogy a Duracel-nyuszi nem működik, lábjegyzet lesz szegényből. Az esti hírekben az erasmusos francia lány eltűnése óta most először volt szó Magyarországról, a magyar síkon suhant az autó majd megállt egy falusi háznál. Parasztasszonyokat mutattak, ahogy gonoszul tépik a szárnyasok tollát, hogy jól megszedjék magukat a Svédországba exportált párnákon. Aztán egy svéd középosztálybeli ordított a kamerába, hogy ilyen áron nem kellenek azok a párnák. És kész. Én meg soha nem fogok megtudni semmit a jordán felső tízezer mindennapjairól. Vagy a török börtönökről, ez majdnem olyan valószínű. Írtam ezt tizenegy órakor. Az épületnek ez a része közvetlenül a temető mellett van, a templomharangot néhány hete megjavították és ahogy szól, most is, mintha a másik szobában harangoznának. És akkor holnap megyek Párizsba. És tökéletesen így érzem magam és hogy ez milyen.

2009

Ez túl szép ahhoz, hogy ne rakjam ki ide, meg most kaptam egyébként. A jobb oldali, vidám fiatalember kilétére tippelni lehet.

Messze

Aki olvassa ezt, annak kötelező megnéznie

"meleg víz hideg én jól vagyok"

Az, hogy valószínűtlenek a napjaim, még semmiféle értékítéletet nem tartalmaz. Egy ideje hárman, aztán négyen és újracsak hárman élünk egymás mellett. Felkelek, amikor tudok, ez mindig jókora megalkuvás, állok a tükör előtt, nincs étvágyam, eszem joghurtot, aminek a neve valami olyan ócska szójátékra épül, hogy én szégyellem magam. Legtöbbször a salátát csinálom én, nem állítom, hogy önálló lettem, de szószt szerintem már egészen jól tudok csinálni. Aztán, ahogy most is, ülök a másik épület felső szintjén, ahol napok óta szinte csak én vagyok, töltök valami filmet, különféle, egyszerű informatikai problémákat oldok meg. Tegnap fordítottam is, nem tudom mennyire fog működni a Duracel-nyuszi tükörfordítása franciául.

Olyan megnyugtató, rezzenéstelen, seszínű és ritmikus ez az egész, nyirkos, szétázott kert, hogy nem hagy más választást, mint hogy magamra figyeljek.

Amikor először láttam a Szilágyi-albumban, március lehetett, aztán megtaláltam a Múzeum körút egyik antikváriumában a könyvet, amin az a hal van, azt hiszem azóta nézem folyamatosan ezeket a Kerekes-képeket.

Most meg, hogy oldalra, ki az ablakon, látom a két traktort a zöld palatető alatt. Októberben még tudtam, hogy ott vannak, néha reggelenként hallottam is, hogy használják őket, de mióta fagy, nem.

Majd megyek Párizsba, a héten várom postán a Fehér királyt, februárban esténként szerintem azzal leszek el, írok róla, magamhoz képest sokat. Tessék magunkra vigyázni.

"Nem próbálta az, aki ilyet mond, az ilyesmit."

Seduce and Destroy

Mondjuk egy hónapja, már nem tudom hogyan, de egy olyan oldalra vetődtem, ahol, miután az ember beírja a pontos születési dátumát és üt egy entert furcsán görbülő zöld vonalakat lát a monitoron, azt hiszem szinusz görbéket. Ott van előtte az eddig leélt hétezer valahány napja és hullámzik. Nehéz nem elgyengülni a látványtól, élete összes hullámvölgyétől és fennsíkjától. Szóval az adott napra ez az izé kiszámolja az aktuális szellemi, fizikai, mittudomén szexuális képességeinek állapotát. Namost nekem aznap egyik sem volt 15% felett, ami azt hiszem nagy szó és azt a tanácsot kaptam, hogy ne menjek emberek közé.

De lényegében csak annyit akartam mondani, hogy napok óta nem tudok szabadulni ettől.

Bresson főleg

"A hangosfilm feltalálta a csendet." (Robert Bresson)

"Megyek mint tábori csönd"

Most, hogy kezdem visszanyerni az emberi arcomat, egyre kevesebb dolog egyre kevésbé foglalkoztat vagy egyre kevesebb dolog foglalkoztat egyre kevésbé. Visszajöttem és rögtön három napig feküdtem az ágyban valami miatt, amit még otthon kaphattam el, mondjuk a Dénesnél, de a félnapos utazás és a kevés alvás miatt itt jött elő. Életem legrosszabb filmjeit néztem meg zsinórban, de amint azt tudjuk a keresést sosem szabad feladni. Nem igazán van mit mondani, tervem még ennyi se. Talán, hogy igyekszem szisztematikusan kevesebbet írni magamról ide, ami jó, de lehet hogy elgyengülök. És az elkövetkező évben jó lenne vele (1, 2)foglalkozni, ti. sok-sok rohangálás után rengeteg minden adott. Legyen akkor egy részlet egy hihetetlen interjúból (köszönet Dragomán Györgynek, hogy előásta):

Edmond Jabès: Az első trilogiában - A Kérdések Könyve, Jukel Könyve, Vissza a Könyvhöz - nagyon hangsúlyosak a zsidóságra tett utalások. Ezeknek a könyveknek a középpontjában két kamasz története áll, két szerelmesé, akiket deportálnak. Visszatérnek a táborból; a lány megőrült, és kiáltásait nem lehet megkülönböztetni az üldözöttek kiáltásaitól, azoktól, akiket a századok során üldöztek és meggyilkoltak. A második kötetben a fiú öngyilkos lesz, és minden mintha a a halála után történne vele. De ez a halál utániság egy halál előttiség is egyben... olyan mint az emlékezet, mintha mindig lenne valami, ami korábbi minden másnál. Azután jönnek a rabbik.. hogy reflektáljanak, hogy kérdezzenek, és igy tovább. De ez nem csak ennyi. Ez egy hatalmas párbeszéd időben és időn kívül. Ezek az emberek pedig, akiket nemegyszer évszázadok választanak el egymástól, csakis a kérdéseik formájában tudnak beszélni egymással.

Paul Auster: Miért van ez így?

EJ: Azért, -és ezt Blanchot vette észre, egy a NFR-nek írt, 1964-ben megjelent cikkébe,- mert ha két ember beszélget, egyiküknek mindig hallgatnia kell. Mi például most éppen beszélgetünk, és amikor én beszélek, ön arra kényszerül, hogy csendben maradjon. Ha mindketten egyszerre beszélnénk, egyikünk sem hallaná, hogy mit mond a másik. Ebben a magára kényszeríett csendben viszont ön egész idő alatt kérdéseket és válaszokat formál, mivel nem szakíthat folyton félbe. És ahogy én folyamatosan beszélek, ön folyamatosan szabadul meg a kérdéseitől: áhá, mondja magában, szóval így értette, rendben. De mi lenne akkor, ha nagyon hosszan beszélnék, aztán meg elmennék, és magának nem lenne lehetősége válaszolni? Amikor újra találkoznánk, maga nem válaszokkal, hanem kérdésekkel folytatná. Ez az. ahogy a rabbik felelgetnek egymásnak. Mindegyik megszabdult már a kérdéseitől és képes arra, hogy elmondja, mi az, amit gondol. Nem mindig kérdeznek, hiszen néha válaszolnak is. Csakhogy a válasz máris kérdést provokál valaki másból. Az egész könyv e szerint a módszer szerint működik. Először egy párbeszédet értelmeznek, aztán egy másodikat, egy harmadikat, negyediket... és aztán az első párbeszéd, ami látszólag félbemaradt, hirtelen folytatódni kezd, ötven oldalal később, mikor már ezernyi egyéb dolog történt.

(...)

PA: Szövegeinek tördelése egyike írásai legszembeötlőbb jellemzőinek. Meghatározza a mű ritmusát és felrősíti a szövegben megteremtett töredékességet. Ezek a váltások valamilyen rendszer szerint történtek, vagy pedig többé-kevésbé ösztönösek?

EJ: A váltás néha magától történik, de a dolog többnyire munkát igényel. Nincs előre eldöntve, de ahogy a szöveg halad, megjelennek azok a dolgok, amelyek mintha egyre messzebbről és messzebbről származnának, mintha egy másik könyvből, vagy a könyvben meglévő könyvből jönnének... és ez az, ami dőlt betűvel van szedve. A hosszabb szakaszok általában magához a könyvhöz tartoznak, a könyvhöz, amely éppen megíródik, és szerepük a történet folytatása, illetve a kérdésfeltevések folytatása. .. A dőlt betűvel szedett szöveg viszont maga is egy könyv, ami a másik könyvvel egyidőben jön létre. Egy könyv mindig egy másikat hordoz magában, az pedig szintén egy másikat... A hosszabb és rövidebb szakaszok megoszlása ritmus kérdése. Számomra ez nagyon fontos. Egy teljes mondat, egy költői mondat mindig lélegzik, mindig engedi, hogy az olvasó mélyeket lélegezzen. Vannak helyek, ahol a mű önmagába fordul, a légzés szaggatottá válik, és nem könnyű levegőt venni. Azt mondják, Nietzsche azért írt aforizmákat, mert szörnyű fejfájások gyötörték, s emiatt képtelen volt egy ülésben túl sokat írni. Akár igaz ez, akár nem, én meg vagyok győződve arról, hogy az írás testi munka. Az ember a testében él, és a könyv elsősorban a test könyve. Az én esetemben az aforizma - amit akár meztelen mondatnak is nevezhetnénk- abból az igényből származik, hogy a szavakat fehérséggel kell körbevenni azért, hogy hagyjuk őket lélegezni. Mint tudja, én asztmás vagyok, és néha nagyon nehezen lélegzem. Gyakran érzem, hogy magamnak segítek lélegezni azzal, hogy engedem a szavaimnak, hadd lélegezzenek kedvükre. Egészen hihetetlen, mennyire megéli az ember az írást... Emlékszem, mi történt velem egy pár évvel ezelőtt. Éppen befejeztem a A Kérdések Könyvének hét könyvét. Ez áprilisban történt. Az asztmám általában májusban a legrosszabb, de ez a május úgy múlt el, hogy alig éreztem valamit. Eljött a június, és még mindig remekül éreztem magam. Az orvosom, aki mellesleg régi barátom, meglátogatott, és elmondtam neki, hogy milyen különös, hogy ilyen jól érzem magam az évnek ebben a szakaszában. Azt felelte, talán azért van, mert befejeztem a könyvek sorozatát, és megszűnt az írással járó kínlódás. Nem sokkal később elmentem nyaralni, a tengerpartra, ahol mindig remekül szoktam érezni magam, aztán szeptemberre tértem vissza Párizsba, s ez általában egy jó hónap szokott lenni. Ekkor felhívott a kiadóm, és arra kért, hogy írjak egy fülszöveget. Az ilyesmi általában gondot okoz, gyakran elég nehezemre esik, de két-három nap alatt azért megcsináltam. A szöveg utolsó mondata a következő volt: "Ezzel a könyvvel, mely a hetedik a sorban, A Kérdések Könyve a végére ért." Aznap éjjel átéltem életem legsúlyosabb asztmás rohamát. És ezt a "végére ért" kifejezés idézte elő. Szörnyű rémület lett rajtam úrrá. Hajnali háromkor kijött az orvos és adott egy injekciót. Alig bírtam levegőt venni... Mindezt csak azért mondom el, hogy megmutassa: a testünkkel, a légzésünkkel, életünk ritmusával dolgozunk, és az írás valahogy tükrözi ezt. Az írás kétirányú dolog. Egyszerre kiterjedés és összehúzodás. Ezt Max Jacobtól tanultam meg, és sok időbe telt, amíg meg is értettem. Mikor még fiatal voltam, tizenkilenc, húsz éves, elküldtem neki a verseimet és ő visszaírt, hogy túl laza, írjam feszesebbre. Ígyhát feszesebbre írtam őket, és akkor azt válaszolta, hogy túl feszesek, írjam őket lazábbra. Teljesen összezavart. Sok időmbe telt, amíg megértettem, hogy mindkét tanács érvényes volt, és hogy éppen ez az, amit stílusnak nevezünk, ez az írás lényege. Úgy kell írnunk, mint ahogyan lélegzünk.

PA: Egyszer mesélte nekem, hogy a A Kérdések Könyvét írni olyan volt, mintha diktálásra írna.

EJ: Nem egészen, de majdnem. Mint tudja a könyv nagyrészét a metrón írtam, munkába menet és onnan haza, és persze nagyon sok ember volt körülöttem. Olyan volt, mintha valami rám kényszerítette volna a könyvet. Nem hiszek az ihletben, vagy bármi hasonlóban. A könyv olyasmiből keletkezett, amit valahol mélyen már magamban hordtam.
(fordította Szabó T. Anna és Dragomán György)