2009

Ez túl szép ahhoz, hogy ne rakjam ki ide, meg most kaptam egyébként. A jobb oldali, vidám fiatalember kilétére tippelni lehet.

Messze

Aki olvassa ezt, annak kötelező megnéznie

"meleg víz hideg én jól vagyok"

Az, hogy valószínűtlenek a napjaim, még semmiféle értékítéletet nem tartalmaz. Egy ideje hárman, aztán négyen és újracsak hárman élünk egymás mellett. Felkelek, amikor tudok, ez mindig jókora megalkuvás, állok a tükör előtt, nincs étvágyam, eszem joghurtot, aminek a neve valami olyan ócska szójátékra épül, hogy én szégyellem magam. Legtöbbször a salátát csinálom én, nem állítom, hogy önálló lettem, de szószt szerintem már egészen jól tudok csinálni. Aztán, ahogy most is, ülök a másik épület felső szintjén, ahol napok óta szinte csak én vagyok, töltök valami filmet, különféle, egyszerű informatikai problémákat oldok meg. Tegnap fordítottam is, nem tudom mennyire fog működni a Duracel-nyuszi tükörfordítása franciául.

Olyan megnyugtató, rezzenéstelen, seszínű és ritmikus ez az egész, nyirkos, szétázott kert, hogy nem hagy más választást, mint hogy magamra figyeljek.

Amikor először láttam a Szilágyi-albumban, március lehetett, aztán megtaláltam a Múzeum körút egyik antikváriumában a könyvet, amin az a hal van, azt hiszem azóta nézem folyamatosan ezeket a Kerekes-képeket.

Most meg, hogy oldalra, ki az ablakon, látom a két traktort a zöld palatető alatt. Októberben még tudtam, hogy ott vannak, néha reggelenként hallottam is, hogy használják őket, de mióta fagy, nem.

Majd megyek Párizsba, a héten várom postán a Fehér királyt, februárban esténként szerintem azzal leszek el, írok róla, magamhoz képest sokat. Tessék magunkra vigyázni.

"Nem próbálta az, aki ilyet mond, az ilyesmit."

Seduce and Destroy

Mondjuk egy hónapja, már nem tudom hogyan, de egy olyan oldalra vetődtem, ahol, miután az ember beírja a pontos születési dátumát és üt egy entert furcsán görbülő zöld vonalakat lát a monitoron, azt hiszem szinusz görbéket. Ott van előtte az eddig leélt hétezer valahány napja és hullámzik. Nehéz nem elgyengülni a látványtól, élete összes hullámvölgyétől és fennsíkjától. Szóval az adott napra ez az izé kiszámolja az aktuális szellemi, fizikai, mittudomén szexuális képességeinek állapotát. Namost nekem aznap egyik sem volt 15% felett, ami azt hiszem nagy szó és azt a tanácsot kaptam, hogy ne menjek emberek közé.

De lényegében csak annyit akartam mondani, hogy napok óta nem tudok szabadulni ettől.

Bresson főleg

"A hangosfilm feltalálta a csendet." (Robert Bresson)

"Megyek mint tábori csönd"

Most, hogy kezdem visszanyerni az emberi arcomat, egyre kevesebb dolog egyre kevésbé foglalkoztat vagy egyre kevesebb dolog foglalkoztat egyre kevésbé. Visszajöttem és rögtön három napig feküdtem az ágyban valami miatt, amit még otthon kaphattam el, mondjuk a Dénesnél, de a félnapos utazás és a kevés alvás miatt itt jött elő. Életem legrosszabb filmjeit néztem meg zsinórban, de amint azt tudjuk a keresést sosem szabad feladni. Nem igazán van mit mondani, tervem még ennyi se. Talán, hogy igyekszem szisztematikusan kevesebbet írni magamról ide, ami jó, de lehet hogy elgyengülök. És az elkövetkező évben jó lenne vele (1, 2)foglalkozni, ti. sok-sok rohangálás után rengeteg minden adott. Legyen akkor egy részlet egy hihetetlen interjúból (köszönet Dragomán Györgynek, hogy előásta):

Edmond Jabès: Az első trilogiában - A Kérdések Könyve, Jukel Könyve, Vissza a Könyvhöz - nagyon hangsúlyosak a zsidóságra tett utalások. Ezeknek a könyveknek a középpontjában két kamasz története áll, két szerelmesé, akiket deportálnak. Visszatérnek a táborból; a lány megőrült, és kiáltásait nem lehet megkülönböztetni az üldözöttek kiáltásaitól, azoktól, akiket a századok során üldöztek és meggyilkoltak. A második kötetben a fiú öngyilkos lesz, és minden mintha a a halála után történne vele. De ez a halál utániság egy halál előttiség is egyben... olyan mint az emlékezet, mintha mindig lenne valami, ami korábbi minden másnál. Azután jönnek a rabbik.. hogy reflektáljanak, hogy kérdezzenek, és igy tovább. De ez nem csak ennyi. Ez egy hatalmas párbeszéd időben és időn kívül. Ezek az emberek pedig, akiket nemegyszer évszázadok választanak el egymástól, csakis a kérdéseik formájában tudnak beszélni egymással.

Paul Auster: Miért van ez így?

EJ: Azért, -és ezt Blanchot vette észre, egy a NFR-nek írt, 1964-ben megjelent cikkébe,- mert ha két ember beszélget, egyiküknek mindig hallgatnia kell. Mi például most éppen beszélgetünk, és amikor én beszélek, ön arra kényszerül, hogy csendben maradjon. Ha mindketten egyszerre beszélnénk, egyikünk sem hallaná, hogy mit mond a másik. Ebben a magára kényszeríett csendben viszont ön egész idő alatt kérdéseket és válaszokat formál, mivel nem szakíthat folyton félbe. És ahogy én folyamatosan beszélek, ön folyamatosan szabadul meg a kérdéseitől: áhá, mondja magában, szóval így értette, rendben. De mi lenne akkor, ha nagyon hosszan beszélnék, aztán meg elmennék, és magának nem lenne lehetősége válaszolni? Amikor újra találkoznánk, maga nem válaszokkal, hanem kérdésekkel folytatná. Ez az. ahogy a rabbik felelgetnek egymásnak. Mindegyik megszabdult már a kérdéseitől és képes arra, hogy elmondja, mi az, amit gondol. Nem mindig kérdeznek, hiszen néha válaszolnak is. Csakhogy a válasz máris kérdést provokál valaki másból. Az egész könyv e szerint a módszer szerint működik. Először egy párbeszédet értelmeznek, aztán egy másodikat, egy harmadikat, negyediket... és aztán az első párbeszéd, ami látszólag félbemaradt, hirtelen folytatódni kezd, ötven oldalal később, mikor már ezernyi egyéb dolog történt.

(...)

PA: Szövegeinek tördelése egyike írásai legszembeötlőbb jellemzőinek. Meghatározza a mű ritmusát és felrősíti a szövegben megteremtett töredékességet. Ezek a váltások valamilyen rendszer szerint történtek, vagy pedig többé-kevésbé ösztönösek?

EJ: A váltás néha magától történik, de a dolog többnyire munkát igényel. Nincs előre eldöntve, de ahogy a szöveg halad, megjelennek azok a dolgok, amelyek mintha egyre messzebbről és messzebbről származnának, mintha egy másik könyvből, vagy a könyvben meglévő könyvből jönnének... és ez az, ami dőlt betűvel van szedve. A hosszabb szakaszok általában magához a könyvhöz tartoznak, a könyvhöz, amely éppen megíródik, és szerepük a történet folytatása, illetve a kérdésfeltevések folytatása. .. A dőlt betűvel szedett szöveg viszont maga is egy könyv, ami a másik könyvvel egyidőben jön létre. Egy könyv mindig egy másikat hordoz magában, az pedig szintén egy másikat... A hosszabb és rövidebb szakaszok megoszlása ritmus kérdése. Számomra ez nagyon fontos. Egy teljes mondat, egy költői mondat mindig lélegzik, mindig engedi, hogy az olvasó mélyeket lélegezzen. Vannak helyek, ahol a mű önmagába fordul, a légzés szaggatottá válik, és nem könnyű levegőt venni. Azt mondják, Nietzsche azért írt aforizmákat, mert szörnyű fejfájások gyötörték, s emiatt képtelen volt egy ülésben túl sokat írni. Akár igaz ez, akár nem, én meg vagyok győződve arról, hogy az írás testi munka. Az ember a testében él, és a könyv elsősorban a test könyve. Az én esetemben az aforizma - amit akár meztelen mondatnak is nevezhetnénk- abból az igényből származik, hogy a szavakat fehérséggel kell körbevenni azért, hogy hagyjuk őket lélegezni. Mint tudja, én asztmás vagyok, és néha nagyon nehezen lélegzem. Gyakran érzem, hogy magamnak segítek lélegezni azzal, hogy engedem a szavaimnak, hadd lélegezzenek kedvükre. Egészen hihetetlen, mennyire megéli az ember az írást... Emlékszem, mi történt velem egy pár évvel ezelőtt. Éppen befejeztem a A Kérdések Könyvének hét könyvét. Ez áprilisban történt. Az asztmám általában májusban a legrosszabb, de ez a május úgy múlt el, hogy alig éreztem valamit. Eljött a június, és még mindig remekül éreztem magam. Az orvosom, aki mellesleg régi barátom, meglátogatott, és elmondtam neki, hogy milyen különös, hogy ilyen jól érzem magam az évnek ebben a szakaszában. Azt felelte, talán azért van, mert befejeztem a könyvek sorozatát, és megszűnt az írással járó kínlódás. Nem sokkal később elmentem nyaralni, a tengerpartra, ahol mindig remekül szoktam érezni magam, aztán szeptemberre tértem vissza Párizsba, s ez általában egy jó hónap szokott lenni. Ekkor felhívott a kiadóm, és arra kért, hogy írjak egy fülszöveget. Az ilyesmi általában gondot okoz, gyakran elég nehezemre esik, de két-három nap alatt azért megcsináltam. A szöveg utolsó mondata a következő volt: "Ezzel a könyvvel, mely a hetedik a sorban, A Kérdések Könyve a végére ért." Aznap éjjel átéltem életem legsúlyosabb asztmás rohamát. És ezt a "végére ért" kifejezés idézte elő. Szörnyű rémület lett rajtam úrrá. Hajnali háromkor kijött az orvos és adott egy injekciót. Alig bírtam levegőt venni... Mindezt csak azért mondom el, hogy megmutassa: a testünkkel, a légzésünkkel, életünk ritmusával dolgozunk, és az írás valahogy tükrözi ezt. Az írás kétirányú dolog. Egyszerre kiterjedés és összehúzodás. Ezt Max Jacobtól tanultam meg, és sok időbe telt, amíg meg is értettem. Mikor még fiatal voltam, tizenkilenc, húsz éves, elküldtem neki a verseimet és ő visszaírt, hogy túl laza, írjam feszesebbre. Ígyhát feszesebbre írtam őket, és akkor azt válaszolta, hogy túl feszesek, írjam őket lazábbra. Teljesen összezavart. Sok időmbe telt, amíg megértettem, hogy mindkét tanács érvényes volt, és hogy éppen ez az, amit stílusnak nevezünk, ez az írás lényege. Úgy kell írnunk, mint ahogyan lélegzünk.

PA: Egyszer mesélte nekem, hogy a A Kérdések Könyvét írni olyan volt, mintha diktálásra írna.

EJ: Nem egészen, de majdnem. Mint tudja a könyv nagyrészét a metrón írtam, munkába menet és onnan haza, és persze nagyon sok ember volt körülöttem. Olyan volt, mintha valami rám kényszerítette volna a könyvet. Nem hiszek az ihletben, vagy bármi hasonlóban. A könyv olyasmiből keletkezett, amit valahol mélyen már magamban hordtam.
(fordította Szabó T. Anna és Dragomán György)