ezt akkor most az urfipetinek

Nem mondok semmit, kezdésnek ötször kell megnézni egymás után vagy mint a jó bort...

Nem is úgy

Milyen érzés úgy ébredni, hogy nem egy viktoriánus regényben vagyunk, de a vadászidény most kezdődik el. Ez nem egy kérdés. Elmegyünk a terepjárók, a terepjárókra szerelt utánfutók mellett és bár fluoreszkáló mellény van rajtunk, azért izgulunk kicsit. A vadőr féltésből-e, vagy puszta reflexből, de mélyen a zsebébe nyúl és felénk mutatja tenyerét, a tenyerében lövedékek vannak. Vasárnap. Ez nem vicc, mondja, és egyetértünk vele. Az enyhe lejtő mentén, egymástól ötméteres távolságra, sötétzöldbe öltözött, törvénytisztelő öregurak várnak. Lehet az a kör, amit az erdőben teszünk, félórás, szembejöhet közben a helyi zöldségbolt tulajdonosa, lehet rajta barna tweed zakó, a vállán nagy kaliberű puska, futhat mellette tacskó, nyakában apró kolomppal, de amikor visszafelé jövünk és, ha a beszédet nem is, de a társalgás üresjáratait, magunkban, magyarul intézzük el, szóval amikor kiérünk az erdőszélre és feltesszük azt a kérdést, hogy vajon rég lehetett-e, hogy azt a főnevet használtuk valamire rengeteg, akkor ők még mindig, a vaddisznókra várnak.

„Hogy ha beszámozott deszkákon így vagy úgy, de végül térdre hull a herceg, a bennem élő nőnek meddig érne.”

Egy hatméteres, alumíniumlétra, ezt hordozni, körbe-körbe, két, egymásba illeszthető három méteres létrát. A leghátsó épület mögött nyírtam a rózsabokrokat. Ez egy nap volt. Ezt kell megszokni, hogy tényleg ennyi történt, a lassú könnyebbséget, amivel erről beszélni lehet, ha csak ennyit is.
Ülni egy sarokban vacsora után és egy filmet nézni a 4. köztársaság utolsó napjairól, ahogy egy öregember makacsul ismétli ugyanazt a félmondatot, vagy Romy Schneider hátát, megjegyezni melyik parfüm volt a kedvence, hány cigarettát szívott el egy nap.
Aztán hajnalban egy nagyobb kanapén. Nem tudom mit kérdeztem, de hogy mert ő már nem is tudja mióta ismer engem de mindenkit, ugyanúgy szeret, ezt válaszolta. Nem tettem fel a kérdést, hogy ezt egy rossz Don Giovanni szövegkönyvből lopta-e. Egy lakótelepi házból jöttem ki végül egyedül, mintha Félegyházán lenne, majdnem olyan volt, kerestem egy ideig, épp lekapcsolták az éjjeli lámpákat. Azok nem ottaniak voltak. És odajött Jacques Brel és megkérdezte mit szeretnék, melyiket? Meglehetősen kínosnak találtam a helyzetet, hogy akkor már csak dévényitibi bácsi hiányzik és ezzel együtt is előre tudom mit mondok majd, hogy akkor a Ces gens là-t ha lehet, köszönöm.

Három kötetet hoztam magammal, ez van az egyikben

Tandori Dezső
Egy lélekcsel, egy testcsel

Felejts, felejts, felejts el:
egy lélekcsel, egy testcsel,
magam tisztára játszva
elzuhanok a sárba.

A rézsút pásztortáskák
ernyőikkel bejátsszák,
vagy éppen más virágok,
gyöküktől másvilágok.

Onnét kezdődnek ők,
az örök-pihenők,
morzsolódnak, porulnak,
nincs is hova boruljak.

Fényes szemek: tükörkép
néz rám, már csak örökkébb,
csak az lehet; lehet, hogy
vágyam is velük elfogy,

elfogy vágyam reájuk,
csak az a toll, ruhájuk,
csak az a forróság az:
elfáradtam. Ne fárassz.

Kérlek máris: bocsánat.
Magad, magad ne fáraszd.
Ne kérd, hadd kérjelek,
amit úgysem lehet.

Persze, nem végleges,
a vég se, még, ha lesz,
ha lesz csak még: elég –
hidd, kérlek, ez a vég.

(1998)

CV

Pâlis Párizstól vonattal másfél órára, Troyes-tól autóval fél órára van, a kettő között.
Nem gondoltam, hogy lesz abszurdabb mosdóm, mint a dalszínház utcai, de lett. Mondjuk 3 méter hosszú és 1,5 méter széles, az egyik felében a vécé, a másikban a mosdókagyló van, a kettő között meg a lefolyó. Szóval lehajtom az ülőkét, elrakok mindent, ami elázhat és tusolok.
Volt a hétvégén egy olyan hogy Journées européennes du patrimoine. Olyan mint a Múzeumok éjszakája, de nem este van, illetve nem csak.
Aztán láttam vasárnap egy vak papot misézni, két oldalról fogták, tapogatta az oltárt, a kezébe adták a kelyhet. Ilyen lehet, gondoltam, a Rózsa nevében az a másik vak, neki kéne eljátszania, de inkább derűs volt.
Lsd. képek, ez.

A boldogság

Két fej articsókát ettem meg három nap alatt, hús nélkül. Ha nem magamat látnám, valakit most nagyon megvetnék.

Vernissage, vagy mi

Ha egy régió (Champagne-Ardenne) 100 alkotótól kér munkát egy kiállításra, a megnyitóra bizonyosan sokan jönnek majd el. Erre a legelegánsabb játszani, nagymamákra, rokonokra, meg hogy mindenkire büszke lesz valaki. Ez nem feltétlen meglepő, de ilyen nagy dózisban azért mégis. A troyes-i polgármester megnyitóbeszéde alatt a fogócskázó unokák sem hiányoznak. A résztvevőket könnyű kiszúrni, a kedvencem az a művésznő (sic!), aki festékfoltos nadrágban jön el. A képek nagy része mintha a siófoki parton készült volna.
Van alvó kiscica, játszadozó agár, mosolygó öreg házaspár. Bor-pogácsa helyett chips, oliva bogyó és cidre, de ami utána jön, azt a mennyiségre való tekintettel nem hiénázásnak, inkább fosztogatásnak nevezném. Nem tudom, zseniális.

Első nap, Pâlis

Vénusz az ágyon fekszik, Vulkánusz mellette térdel, Kupidó alszik. Vénusz szemérmét vagy betakarják, vagy pont, hogy ki. A háttérben a fényes fém felület vagy tükör, vagy harci pajzs, benne Vulkánusz Vénusz fölé görnyedő teste. A tükröződő kép azonban pár pillanattal előtte jár a tükrözöttnek, mondja Arasse, itt ugyanis Vulkánusz már két lábbal az ágyon térdel és elfelejti miért is jött, elbűvölik, felesége szemérme bűvöli el. Ekkor, mozdulatába merevedve, valóban egy nimfát leső szatírhoz hasonlatos. Marsra a 15x10 cm-es, fekete-fehér reprodukción kifejezetten nehéz rálelni, ahogy kidugja fejét az asztal alól, a jelenet felé fordul és alig láthatóan megcsillan a sisakja.

On n'y voit rien

A Deák tér jutott eszembe, ahogy a 60 kilós csomaggal a pályaudvar mögött felfelé mentem, ahogy egy napja még ott álltam. Akkor meg az elmúlt három év. Hogy aggasztóan könnyen húzok párhuzamokat köztük, hogy viszonylagos precizitással tudom például, mit csináltam tavaly ilyenkor. Fogtam magam és a laptopot, elmentem az esőben egy kocsmába, hogy egy e-mailt mindenképp elküldjek, azelőtt ültem a hatvanegyesen, mégelőtte meg valakivel kibuszoztam Kelenföldön túlra.
Hogy utcanevek mentén egészen pontosan visszakövethető mindenem.
Felmentem aztán lejöttem azon a lépcsőn, váratlanul. Három éve K.-val ugyanitt mentünk fel, a nap erősebben sütött. A Simon mágust forgatták itt, Andorai leszáll a vonatról és követi a francia lányt. Az a lány megy fel azon a lépcsőn. A filmet elsőre egyedül, másodjára valakivel láttam. Itt vagyok és fogalmam sincs mire emlékezem, mi emlékeztet mire, palatető rendhagyó igére, vagy a tüdőgyulladásom, amikor nem is tudtam róla.
Kantról mesélték, hogy öregkorában cetliket írt és telerakta vele a házat. A cetlikre azokat a dolgokat írta fel, amiket el kell, hogy felejtsen. Valahogy így kéne ennek is működnie.