Van Morrison: No Guru, no Method, no Teacher (1986)

Nagyon szeretnék egyszer erről az albumról érintettség nélkül beszélni. Vagyis túllépni a saját tényeimen, lényegében ekkor beszélnék igazából magamról. Nincsen, nem is lehet valódi viszonyom hozzá, nem csak esztétikai nem, semmilyen. Nem mentett meg semmitől, nincsenek emlékeim, amiket az egyes számokhoz köthetnék, nem voltam szerelmes velük. Konkrét dolgoktól mentett meg, pontosan tudom, mikor melyik számot hallgattam évekkel ezelőtt, szerelmes is voltam velük. Röviden: a leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy ez az album tényleg jó-e. 2004 júliusában vettem a Párizsban, a Gare d'Austerlitz egyik lemezboltjában, Toulouse-ból jöttem hazafelé, egy hónapig voltam kertész egy apácakolostorban . Megvettem ezt a lemezt, nagyon meleg volt, leültem egy lépcsőre és hallgatni kezdtem, arra emlékszem még, hogy nem tetszett. Aztán a Bécsbe tartó vonaton, egy amerikai és egy kínai egyetemistával nyomorogtunk, már alig aludtam, egy tucatszor meghallgathattam. Ettől fogva úgy nagyjából 2006 nyaráig, szinte biztos vagyok benne, hogy minden nap hallgattam valamit belőle. Hálátlan feladat, ahogy kicsit Van Morrison többi nyolcvanas évekbeli lemeze is. Azt hiszem alig van még valaki, aki pont ebben az elcseszett tíz évben újult volna meg, mondjuk önmagához képest. Morrison ekkor írja azokat a dalokat, amiken egyértelműen (folyamatosan) ott a keze nyoma. Ilyen albumokra gondolok: Common One, Inarticulate Speech of the Heart, A Sense of Wonder, Poetic Champions Compose, Avalon Sunset vagy a pályája legjobb koncertalbuma, a Live at the Grand Opera House Belfast. A No Guru... ezek közül is leginkább hihetetlenül koncepciózus voltával emelkedik ki és kimunkáltságában egyedül az 1974-es zárványalbumhoz, az elsöprő erejű Veedon Fleece-hez hasonlítható . Olyan hangzásbeli igényesség és főként egyneműség működik itt, hogy az egyes dalok közötti átmenet a lehető legészrevétlenebb. Ami nagyrészt a végtelenül diszkrét ritmusrészleg és a fúvósok (legelőször is a klarinét) összehangolt játékának köszönhető. Ebből a környezetből a dalokat nem igazán lehetséges kiragadni, ritkán hangzanak el koncerteken, válogatáslemezen is alig taláhatóak meg.

Mondom, ilyenek a tények. Lehet, hogy csúnya volt, ritkán mosdott, szépen lassan elhízott, de két évig együtt éltél valakivel.

Szép májust

3.

"A hanyatlás minden formáját megtapasztaltam, a sikert is beleértve."

2.

Este egy nagyszerű koncert, amit nyolcan hallgatunk. Nyolcunknak játszanak két óráig Lester Young, Jobim számokat. Már éjfél van, de pólóban állok a bejárat előtt, két autó között egy fiatal lány hány, a többiek fényképezik. Amikor mindenki elmegy, közelebb megyek és nézem. Napok óta szeretném leírni, hogy ilyen a természetem és nem ilyen.

Amikor Cioran első könyvét az anyja elolvasta, azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy ilyen ember lesz belőle, elvetette volna. Nagyon sokáig szívből megvetette az anyját és csak akkor kezdett el figyelemmel lenni iránta, amikor egy nap az azt mondta neki, hogy számára nincs más, csak Bach.

Ha hallgattam volna az ösztöneimre, most bolond lennék vagy egy kötélen lógnék.

The Ornette Coleman Trio at The Golden Circle, volume one (1965)

1965 december 3-án és 4-én, Stockholmban rögzített koncert. David Izenzon bőgő, Charles Moffett dob. Faces and Places, Dee Dee. Nincs nagyon mit mondani róla. Egy monstrum játszik csúcsformában, ezen a héten.

Hajnal 1.

Volt ma három perc, ami az életem utóbbi öt évének legszebb három perce volt. De ilyet nem illik mondani, annyi minden miatt. Meg azt sem, hogy mi történt. Nem is történt semmi. Mentem lefelé a szerpentinen, aztán nem mentem tovább. Most, hogy ezt írom a bejegyzéscímkéknél a gép három mintát kínál fel: robogó, nyaralás, ősz. Nem tudom. Robogó.

Erről nagyon lemaradtam

Antonin Artaud: Entre le corps et le corps il n'y a rien...

A test és a test között semmi nincsen,
semmi, csak én.
Nem egy állapot,
nem tárgy,
nem lélek,
nem tény,
még kevésbé egy létező üressége,
abszolút semmi lélek, a lélek sem,
nem test,
ez az átültethetetlen én.
De nem egy én,
olyan nekem nincsen.
Nekem nincsen az énből, de nincs semmi, csak én és senki,
nincs a másikkal való lehetséges találkozás,
ami vagyok, az elkülönülés, lehetséges szembennállás nélkül van,
ez a testem határtalan beférkőzése, mindenhová.

(1947)

Csütörtök

Szép, tavaszi délután. Hallgattam, ahogy Artaud rodezi kezelőorvosa higgadtan bizonygatja, a közhiedelemmel ellentétben Artaud nem 50, csak 10 elektrosokk kezelést kapott. A tegnap fő eseménye mégis az, hogy mellbevágóan éreztem igaznak, illetve logikusnak, hogy a franciában fáj a szíved, amikor hányingered van.

Scott Walker: The Drift (2006)

Régebben még azt is terveztem, hogy hosszabban írok majd Scott Walkerről. Most már nem mernék. Az egyik leghihetetlenebb ív az övé a könnyűzenében, pályafutásának negyven éve tele van rejtélyekkel. Visszahúzódó és amiért különösen szeretjük, hogy ritkán, de súlyos lemezeket ad ki. A Walker Brothers-el kezdte, aztán a négy részt megélt Scott lemezekkel folytatta, énekelte Jacques Brelt angolul, megírta az Old Man's Back Again (Dedicated to the Neo-Stalinist Regime) című remekművet. Aztán a 80-as évektől valami átfordult nála, egyre kevesebbet lehetett látni, nagy szünetekkel jöttek ki kivételesen egyedi stílusú lemezei, a Tilt, a Pola X. Közben Nick Cave, David Bowie, Brian Eno, Jarvis Cocker, Alison Goldfrapp, Damon Albarn a Radiohead tartja meghatározónak, amit csinál. Interjú vele 1, 2 (itt tessék figyelni a húspüfölős részt). Szóval a heti album a 2006-os The Drift, nem lesz könnyű hét. Primitív és csodálatos, olyan lemez, ami rémisztő lehet, ha nem tartunk vele végig. Küzdeni kell vele, még ha egy évben egyszer vesszük is elő.

Chatressac

Húsvétra átutaztunk az országon. 9 óra, öten egy autóban, hogy lehet ez egyáltalán bármilyen, aranyos. La Rochelle, mellett, valójában negyed órára a szigettől. Szép, semmi hirtelenség, de visszafogottság, a természet túlzásai nélkül és váratlan megértése annak, hogy ösztönösen irtózom mindentől, ami harsány, vagy kevésbé elérzékenyülve: nem vagyok képes jellemvonásokat kiemelni, hangsúlyossá tenni se magamban, se másban. Nagy csönd van, ami nem igaz, borzalmasan jó könyveket olvasok és ez kicsit megfoszt minden más élvezettől. Viszont, hogy rendszerezzem, ami zene, minden héten lesz egy album, amit megpróbálok következetesen hallgatni. Mindjárt ki is rakom az elsőt.

Charles Baudelaire
La servante au grand coeur

La servante au grand coeur dont vous étiez jalouse,
Et qui dort son sommeil sous une humble pelouse,
Nous devrions pourtant lui porter quelques fleurs.
Les morts, les pauvres morts, ont de grandes douleurs,
Et quand Octobre souffle, émondeur des vieux arbres,
Son vent mélancolique à l'entour de leurs marbres,
Certe, ils doivent trouver les vivants bien ingrats,
À dormir, comme ils font, chaudement dans leurs draps,
Tandis que, dévorés de noires songeries,
Sans compagnon de lit, sans bonnes causeries,
Vieux squelettes gelés travaillés par le ver,
Ils sentent s'égoutter les neiges de l'hiver
Et le siècle couler, sans qu'amis ni famille
Remplacent les lambeaux qui pendent à leur grille.
Lorsque la bûche siffle et chante, si le soir
Calme, dans le fauteuil je la voyais s'asseoir,
Si, par une nuit bleue et froide de décembre,
Je la trouvais tapie en un coin de ma chambre,
Grave, et venant du fond de son lit éternel
Couver l'enfant grandi de son oeil maternel,
Que pourrais-je répondre à cette âme pieuse,
Voyant tomber des pleurs de sa paupière creuse?

Április

Ça ne rigole pas

Grenoble-ban meleg van. Egyrészt mert a völgyben nem fúj a szél, másrészt mert a légszennyezettség olyan nagy, hogy tartja a hőt. Hétfőn jöttem, májusig maradok. 22 éves vagyok, 192 cm magas, a testsúlyom meghatározhatatlan, heti háromszor itt dolgozom, a legjobb barátom Lamber, az ipari mosogatógép, vannak, akik szerint szép a profilom, amikor éjszaka kinyitom az ablakot a hegytetőn egy világító, fehér sávot látok és fogalmam sincs mi lehet, különösebb testi hibám nincs, de szeretek a vécén olvasni.

jaj

Vajon miért álmodtam azt, hogy miután egy kedves francia lánynak dadogva, az igeidőket össze-vissza egyeztetve előadtam életem búját-baját, erélyesen, de csupa jóindulatból, egy vékony, francia Kosztolányi kötetet akart elolvastatni velem, mire én erőltetett mosollyal mondtam, hogy köszönöm, magyar vagyok?