március

Hihetetlen, hogy mennyire tönkre tudja tenni az ember idegeit ez a szakma. És talán nem is annyira a műtétek, ahol az ember nyugodtan felvághatja felebarátja hasát, hanem a konzultációk, ahol a terápia felerészben magától értetődően abból áll, hogy figyelmesen végighallgatja felebarátja nyavalyáit és fájdalmait anélkül, hogy felvágná a hasát.

Mikor már nem bírtam tovább, újból elhúztam a csíkot (és még ez panaszkodik - gondolja ön) Arábiába a Vörös-tenger érintésével. Négynapi tűző napsütés, porzó homok, vergődés a korallok között, mindez újra megértette velem, nem túl eredeti a felfedezés persze, hogy nem munkára születtem.

Itt egy kiadós húsvéti havazás után - öröm volt nézni, hogyan evickélnek a turisták, akiknek napsütést ígértek, a latyakos hóban - végül (amint a turisták elmentek) beköszöntött a tavasz. Tudja, hogy nem tart sokáig, ezért versenyt nyílnak a virágok - valóságos kis rét van a ház mögött hatalmas sárga és lila foltokkal.

Amíg Stendhalra korlátozódik önnél a robot, addig nem tudom sajnálni. Ami engem illet, egy előadást sóztak rám - a bejrúti bölcsészkar jóvoltából Tudomány és költészet címmel. "Meg kell csinálni."

Hozza magával a bandát is! A csemetéket betesszük a kedvesnővérekhez, amíg mi elmegyünk csavarogni.

Üdv.
Lorand

Jeruzsálem, 67. 4. 7.

Sokszor ment már ez

Én hülye, végigcsináltam egy másfél órás bemelegítést a színészekkel, most meg alig tudok járni.

Barthes

Barthes most megjelent Gyásznaplóját (Journal de deuil) olvasom két napja. Közel két évig írta, 1977. október 26-án kezdte el, kis cetlikre jegyezte fel ezeket a pársoros reflexiókat. Egészen megdöbbentőek, de ezzel olyan sok mindent nem árultam el. Tisztán látszik, hogy egy könyvet szeretett volna ezekből összeállítani, főként a gyász (deuil) működése érdekli, amit mindenekelőtt egy mozdulatlan valaminek tart, szemben azzal, amit idővel elmúlik. Ezért sokszor nem is gyásznak, hanem fájdalomnak, bánatnak hívja (chagrin). A gyász nem valakinek a hiánya Barthes szerint, hanem fokozottabb jelenléte, nem eltűnés, hanem bevésődés, seb (blessure). Gyönyörű részek, az elsőt október 27-én írta, itt van pár darab:

Nászéjszaka.
A gyásznak van éjszakája?

Anyám halála előtti vágyaim (a betegsége alattiak) most már nem teljesülhetnek, hiszen ez azt jelentené, hogy a halála által teljesülnek be – hogy a halála, ebben az értelemben, vágyaimra nézve felszabadító lehetne. De a halála megváltoztatott, már nem vágyom arra, amire azelőtt vágytam. Várni kell – feltételezve, hogy megtörténik – hogy egy újfajta vágy kialakuljon, egy halálát követő vágy.

Sokan szeretnek, de ettől kezdve a halálom nem ölné meg egyiküket sem.
- és ez az, ami újszerű

Néha, nagyon rövid ideig, egy tiszta pillanat – akárha érzéketlenség lenne – ami nem a felejtés pillanata. Ez megrémít.

Zavart és már-már önvádat érzek, amiért néha úgy hiszem, hogy a gyászom érzékenységre korlátozódik.
Mintha egész életemben nem csak meghatott lettem volna.

Kinek tehetném fel ezt a kérdést (a válasz reményével)?
Élni tudni anélkül, akit szerettük azt jelenti-e, hogy kevésbé szerettük, mint azt korábban hittük…?

Amíg anyám élt (vagyis egész eddigi életemben) az elvesztése miatti félelem neurózisában éltem.
Most (ez az amire a gyász megtanít) ez a gyász hogy így mondjam az egyetlen részem, ami nem neurotikus: akárha anyám, utolsó ajándékaként, messzire vitte volna tőlem ezt a rosszabbik rész, a rettegést, a neurózist.

Ma reggel nagy nehezen, újranézve a fotókat, az egyik felkavart, anyám kislányként, csendes, visszahúzódó, Philipe Binger mellett (télikert, Chennevières, 1898).
Sírok.
Öngyilkos sem akarok lenni.

Kitöltöm, belakom a fájdalmamat.
Minden elviselhetetlen, ami abban akadályoz, hogy belakjam a fájdalmamat.

A belső gyásznak nincsenek jelei.
Ez az abszolút belső kitöltése.
Eközben minden bölcs társadalom előírja és szabályozza a külső gyászt, a gyász kivetítését.
A miénk nyomora, hogy tagadja a gyászt.

Azt hiszem, ez a kedvenc képem

Robert Creeley
Self-Portrait

He wants to be
a brutal old man,
an aggressive old man,
as dull, as brutal
as the emptiness around him,

He doesn’t want compromise,
nor to be ever nice
to anyone. Just mean,
and final in his brutal,
his total, rejection of it all.

He tried the sweet,
the gentle, the “oh,
let’s hold hands together”
and it was awful,
dull, brutally inconsequential.

Now he’ll stand on
his own dwindling legs.
His arms, his skin,
shrink daily. And
he loves, but hates equally.

Ha majd egyszer identitásválságba kerülök, jusson eszembe hányszor hallottam: Et voilà Marcel, notre jeune ami hongrois!

Histoire de l'œil

"Mások számára a mindenség jól szituált. Jól szituált, a jól szituált embereknek, akik ivartalanították látásukat. Ezért félnek az obszcén dolgoktól. Semmiféle szorongás nem keríti hatalmába őket, amikor meghallják a kakast kukorékolni vagy észreveszik a csillagos eget. Általában a test örömét azzal a feltétellel tapasztaljuk meg, hogy legyen íztelen.
De attól fogva, nem volt többé kétséges: nem szeretem azt, amit a test gyönyörének hívunk, ugyanis íztelen. Azt szeretem, amit piszkosnak hívunk. Egyáltalán nem elégülök ki, épp ellenkezőleg, a megszokott kicsapongástól, mert az csak a kicsapongást szennyezi be és mindenestül érintetlenül hagy egy emelkedett és tökéletesen tiszta, lényegi részt. A kicsapongás, amit ismerek nem csak a testemet és a gondolataimat szennyezi be hanem azt is, amit előtte képzeltem és főképp a mindenség csillagos egét. " (Georges Bataille)

Ez-az

Azt hiszem kedden megtörtént életem legkínosabb "belépője", de mint később kiderült csak nekem volt kínos, értelemszerűen. A darab előtte meglepően jó volt, nem is tudom mire számítottam, két színész három óra, Saint-Germain en Lay-ben, ami enyhén szólva is Párizs pénzes negyede, csendes, gyönyörű kis utcákkal. Később volt evés-ivás, főleg ivás és olyan hajnal kettő felé indultunk el. Hely a Rue de Gobelin-nél már nem volt ezért egy ismerősnél szereztek nekem szállást, akivel még nem találkoztam és aki ebben az időpontban már aludt, de üzente, hogy a kulcs a lábtörlő alatt lesz. Szóval kiraktak a Place d'Italie-n, felmentem a hatodikra, rendes párizsi bérház, a lépcsőház egész fából és kábé olyan széles mint a vállam. Patrickot, mert hogy így hívták, reggel láttam. Megkérdezte kérek-e kávét, nem kértem. Többször, több irányból futottam neki, hogy megköszönjem a vendégszobát, aztán inkább kedvesen elmentem.

Elolvastam Georges Bataille első könyvét, ami azt hiszem egy pornó-kisregény és még nem tudom eldönteni, hogy jó-e. Mindenesetre baromi izgalmas összeolvasni másokkal. És megvettem ezt a nagyszerű lemezt.

Van egy olyan fiatal (45 éves), orosz rendező, hogy Andrej Zvjagincev, két filmje van. tegnap megnéztem a másodikat. Az első, A visszatérés, nálam az utóbbi 15 év legnagyobb filmje. Zvjagincev most az, aki a legtöbbet merít Tarkovszkijtól, de a tanulsága ennek az egésznek, hogy rá kell jönni, hogy ezen a szinten ez tökéletesen lényegtelen. Hogy így nem lehet, vagy az nem lopás. A The banishment-ben, ahogy egy vaságyat felvesz, vagy egy penészes falat. Vagy az erdő-jelenet, mint az Iván gyermekkorában. A nagy különbség azért szerintem ott van, hogy sok-sok világos színt használ. Nem szürke, nem fakó vagy fekete-fehér, hanem az az állapot, amikor a mélyvöröst kiszívja a nap és még látszik az eredeti szín. És ez rengeteget csavar rajta, itt nem leépülés, rombolás, elhasználódás van, hanem a táj egyfajta kiismerhetősége, hogy nem feltétlen fenyegető, ami aztán vagy jobb vagy rosszabb. Hatalmas. Egy kis ízelítő.

A visszakéz negyedik napja

Megegyeztünk, hogy a Duracel-nyuszi nem működik, lábjegyzet lesz szegényből. Az esti hírekben az erasmusos francia lány eltűnése óta most először volt szó Magyarországról, a magyar síkon suhant az autó majd megállt egy falusi háznál. Parasztasszonyokat mutattak, ahogy gonoszul tépik a szárnyasok tollát, hogy jól megszedjék magukat a Svédországba exportált párnákon. Aztán egy svéd középosztálybeli ordított a kamerába, hogy ilyen áron nem kellenek azok a párnák. És kész. Én meg soha nem fogok megtudni semmit a jordán felső tízezer mindennapjairól. Vagy a török börtönökről, ez majdnem olyan valószínű. Írtam ezt tizenegy órakor. Az épületnek ez a része közvetlenül a temető mellett van, a templomharangot néhány hete megjavították és ahogy szól, most is, mintha a másik szobában harangoznának. És akkor holnap megyek Párizsba. És tökéletesen így érzem magam és hogy ez milyen.