Marno János
a cselekmény - isten ha egyszer lábrakap 
(részlet)

legyen a szóban forgó tárgy még-
oly szétesőfélben, legyen - csont nélkül - én
lúgos-lágy semmirekellőség
és legyen kásás sötét, hogy akivel
szóba elegyedem - soká, vaktában csügg-
hessünk egymás körvonalain...
nincs semmi izgatóbb (mely otthonias is)
a komor gondolatok ízénél
ilyenkor közöttünk a sintér játszik
drótos botjával suhogtat, belekavar a sár-
gőzbe - NB!: innét a kóbor áramütés?...

John Berryman
Álomdalok
242.

Arról a „rólam". Előadás után
odajött egy hölgy, beszélne velem. „Hogyne.
Mikor alkalmas?”
Hát most, mondta. „Igen, de most ebéd-
elek.” – Majd ránéztem és lelkifurdalással telve
azt mondtam: „Rendben van, gyerünk.”

Átmentünk a szobámba, és hellyel kínált-
am és megkérdeztem, mivel némán ült: „Miért jött?”
„Bezárná, kérem, az ajtót?”
Henry zavarba jött. Nem szoktuk diákokkal bezárni az ajtót,
ez afféle elv, de ez a hölgy
gyanú felett állt.

Így fölálltam & bezártam és hátrafordulva
könnyek között leltem – mentegetőzve – ’Semmi-
ség”, biztattam, „adok
egy zsebkendőt. Sírjon.” Sírt ő, sírtam én. Mikor összeszedte
magát, megkérdeztem. „Mi baj, már ha el akarja mondani?”
„Semmi. Semmi baj.” Ennyi.
Én ő vagyok.

(Ferencz Győző fordítása)

Tandori Dezső

1974 – X.

Láttam az utolsó pépet a szádban –
láttam, hogy szinte azonnal megáll,
ha nem lökdösi lejjebb a kanál
– nem, nem a biztatás. Itt, a konyhában

törtem meg azt a gyümölcsöt, villával,
s bevittem neked (?), reggel. Délre már –
aznap estére – másnap hajnalán –
délelőttjén – szombaton! – akkor láttam

utoljára – kit is? aki még szombat
délelőtt (?), délután (?) –: így kavarognak
a jelzések, a jelölések, melyek

még vasárnap délig időt jeleztek,
jelöltek neked (?). Bárhogy is, a pép
lement. Üres torok, nincs maradék.