egy lélekcsel, egy testcsel

John Berryman
Álomdalok
242.

Arról a „rólam". Előadás után
odajött egy hölgy, beszélne velem. „Hogyne.
Mikor alkalmas?”
Hát most, mondta. „Igen, de most ebéd-
elek.” – Majd ránéztem és lelkifurdalással telve
azt mondtam: „Rendben van, gyerünk.”

Átmentünk a szobámba, és hellyel kínált-
am és megkérdeztem, mivel némán ült: „Miért jött?”
„Bezárná, kérem, az ajtót?”
Henry zavarba jött. Nem szoktuk diákokkal bezárni az ajtót,
ez afféle elv, de ez a hölgy
gyanú felett állt.

Így fölálltam & bezártam és hátrafordulva
könnyek között leltem – mentegetőzve – ’Semmi-
ség”, biztattam, „adok
egy zsebkendőt. Sírjon.” Sírt ő, sírtam én. Mikor összeszedte
magát, megkérdeztem. „Mi baj, már ha el akarja mondani?”
„Semmi. Semmi baj.” Ennyi.
Én ő vagyok.

(Ferencz Győző fordítása)