La vraie vie est absente

Volt egy szép estém, esett a hó, de elolvadt.
Mindesetre, egyébiránt most szünet vagy mi, de a legközelebbig szóljon sokszor ez.

Jobb híján

Balthus Emlékiratait olvasom egy ideje. Képzeljünk egy embert, bár nem olyan könnyű, aki 6(!) évesen, szeretett macskájának halálakor, egy sorozatot fest, rajzol Mitsou-ról. A család közeli barátjának, Rilkének annyira tetszik, hogy kiadatja és élőszót ír hozzá. Namost Balthus tényleg mindenkit ismer a 20. századból, anekdotagyűjteménynek is jó a könyv. Char-ból egy kukkot nem ért, vallja be tisztesen, Mondrian-t szívből sajnálja az absztrakcióért, Blanchot-ért, Michaux-ért lelkesedik aszkétizmusukért, Chagallt szidja ahol tudja (nagyon helyesen), Artaud-ról meg mint a bátyjáról beszél.
Egyébként meg elég sokat szenvedek ezzel a könyvvel. Zavarbaejtően egyszerűek ezek a szövegek, nyelvtanilag, intellektuálisan vagy ahogy akarom. Szóval, hogy várod a nagy embert megszólalni, mert biztos vagy benne hogy nagyot mond. Nagyot is mond, csak kicsit máshogy, nem kategorikusan. Kiröhögöm tízszer, lerakom, elnézek neki valamit, mondván biztos szenilis, aztán rájövök, hogy dehogy. Mert azokon a végletekig csiszolt képeken is, amiket, mint valami homályos szertartás részeként, egész életében, állhatatosan festett, azokon is valami hasonló történik. Ez az egészen ritka naivitás, ami se nem egyszerűség, se nem korlátoltság. („El kell érni a tájnak ezt az egyensúlyi pontját. Azt hiszem, ha elérhettem, a bennem élő kötetlenségnek, türelemnek, paraszti dísztelenségnek hála, amit el kell sajátítanunk anélkül hogy egy hamis egyszerűségnek, művi ártatlanságnak engednénk, vagyis nem úgy mint Chagall. Az élet az Alpokkal szemben megtanított erre a szükségszerűségre. Ebben a várakozásban lenni. Ebben a megmutatkozásban. Abban a reményben, hogy felszabadul.”) Hogy remekműveket festett, affelől egy pillanatig kétsége nem volt.

Párizsban meg most van egy Kurosawa-kiállítás, a festményiből! Az előbb néztem végig a katalógusát, elképesztő. Valójában ezek storyboard-nak lettek kitalálva, csak Kurosawa kicsit tovább ment, kidolgozta őket. Nem hiszem, hogy eljutok rá, hacsak nem szerdán, vagy vissza, januárban, vasárnap (?). A képen Fellinivel mulatnak, szemmel láthatóan jól
Egyébként meg tényleg csak ilyesmi van, három hónapot kellett várnom az első Steven Seagal filmre franciául, ráadásul pont az Úszó erőd (Piège en haute mer) volt az, elolvastam a Blood Meridian-t (Méridien de sang, igen, röhejesen hangzik), de ha jobban belegondolok mást nem is akartam. Most mondjam úgy hogy ebből látszik, kezdenek fogyni a rögeszméim?

Tell Tale Signs

Az 1991-ben elkezdett bootleg-sorozatról hamar kiderült, hogy itt nem csupán az elszánt rajongóknak szóló kuriózumok csokorba gyűjtéséről, a történeti érdeklődés kielégítéséről, de a Dylan-életmű kiszélesedéséről is szó van, olyan szerzeményekkel, amelyek önmagukban is megállják a helyüket (gondoljunk csak az első korongról a Moonshinerre ).
A széria nyolcadik darabja, a dupla lemezes Tell Tale Signs 27 dala az 1989 és 2006 között született kiadatlan számokból, koncertfelvételekből, áthangszerelt változatokból ad válogatást, mindezt persze nem kronologikusan. A korszaknyitó Oh, Mercy album olyan remekműveket szállít, mint az Everything Is Broken és a Most Of The Time variációi vagy a Ring Them Bells remek koncertfelvétele 1993-ból, míg az idáig kiadatlan Series Of Dream ráolvasásszerű, recitáló énekével a korai Dylan-balladákat idézi. Mindenképpen meg kell emlékeznünk a kivételes Born In Time-ról - a sokat emlegetett antiénekhang talán itt mutatja meg teljes fegyverzetét. A 90-es évek nagy fordulata, Dylan visszatérése a karcos, lecsupaszított hangzáshoz a World Gone Wrong albummal (ezt egyetlen szám, a feszes Blues képviseli) egy korszak nyitánya is, amelyben a mai napig alkot. A Time Out Of Mind, a Love And Theft és a legutóbbi Modern Times lemezek idejében született dalok adják a gyűjtemény gerincét. A hömpölygő Marchin' To The City, a hipnotikus Dreamin' Of You vagy a már ismerős Ain't Talkin' kiadatlan változata pontosan mutatja, hogy ez a zene ma is ereje teljében van.
Bár jellege szerint a Tell Tale Signs egy második szelektálás végterméke, valójában sokkal inkább emlékeztet egy precízen szerkesztett stúdiólemezre: a szóban forgó tizenhét év zenei terméséből homogén egész született. Sőt: az eredmény megdöbbentő szintézise egy közel fél évszázados zenei odüszszeiának. Esszencia. Bob Dylan ma is fogja, amit jobb híján könnyűzenének hívunk, szétszedi, összerakja, azt csinál vele, amit akar.

(eredeti megjelenés: Magyar Narancs)

Még mindig

Tolnai Ottó: mindent hallottam

a palánknál ahogy átnyújtotta a passzírozót
anya azt mondta a pörzsölt néninek
hogy ma vagyok 37 éves
atya úr isten kiáltott föl a pörzsölt néni
ennyi üres év
ennyi üres év
37 üres év
37 üres év
mindent hallottam
a szarkákat az akácon
a tücsköket a tarlón
ott játszadoztam mellettük
szamárbőgetőmmel a klozetton
nyáron megszárad a szar
télen megfagy
kopogva hull
csak ősszel és tavasszal büdös
egy óriásit fingottam
és a pörzsölt néni elejtette a passzírozót
ennyi üres év
ennyi üres év

Nem a dán sör

Úgy tartják, hogy Lyon városát háromszor mentette meg Szűz Mária. A pestist, a kolerát és végül a porosz csapatokat állította meg a város kapujától nem messze. December 8-án amit lehet azt kivilágítanak Lyonban, mécseseket raknak az ablakba, Fête de L’Illumination. Aztán az elöljárók ünnepélyes keretek között átadják a város kulcsait a püspöknek. Szóval itt sétáltunk, elég hideg volt, egy "csöppet" giccses, de még mindig jobb, mint a tűzijáték.


Aztán, ha a kérdés mégis föltétetne, mi volt kérded a legszebb dániában, a fiatal francia színésznő, ahogy estefelé bizonygatta, hogy Schilling Árpád milyen nagyszerű rendező és hogy Krasznahorkai mekkora zseni, az volt a legszebb, kapásból válaszolhatok.

Szubjektív mottó

"Két hete vízen és kenyéren élek; mire akarhatnád a szívem?!" (Tandori Dezső)

(az étel, az ital és az eltelt idő persze tetszés szerint változtatható)

Machy

Megkérdezték tegnap este, hogy van-e kedvem Machyba menni. Mondtam, hogy van. Lyontól északra vagyunk, hogy mennyire azt nem tudom, mert aludtam az úton. Írok majd bővebben is ha tudok, de a lényeg, hogy ez egy kastély.(a fenti képet Szüts Miklóstól loptam) Irtózatosan nagy terek, óriási kandallók, az épület legrégebbi része a 16. században épült. Ha jól sejtem akkor olyan hatan laknak benne általában. Holnap csak úgy ünnep, hétfőn Fête de L'Illumination (ha minden igaz). Ilyen a kilátás a szobámból.

3:25

Kamaszkorom derekán, ami egészen pontosan hat éve volt egymás után ugrott ki a térdem és tört el a kulcscsontom. Amire kikezelték az egyiket, jött a másik. Hétfő reggelente jártam be a győri kórházba, még sötét volt, amikor a vár aljában felszálltam a buszra és ebéd után értem vissza. 40 percig kanyargott a lehasznált, fűtetlen busz a dombok között és mindig ez szólt, majd kirakott a kórházzal szemben, egy gyorsétterem előtt. Valójában féltem ebbe az épületbe menni, pusztán, mert lehangolóbb helyen azóta sem voltam soha. Tökéletesen illet ehhez a közeli bevásárlóközpont folyosója, nyitás előtt, ahol a visszaútig másfél órát jártam le fel, nem tudom miért. Erről mindig ezek a téli reggelek fognak eszembe jutni, és fordítva, arról, ami harmadik és a negyedik perc között történik. Valami nehezen körülírható, szorongás és könnyűség volt, ami ha már nincs is meg, de a rágondolással tökéletesen visszaidézhető. Az, amikor Ottliknál sétálnak a kirakatok előtt, hibátlanul olyan. Jobban értettem, de amit most abból értek, azt ezen keresztül értem. Nagyjából a 3. és az 7. perc közötti rész az, az a nem tudom hány hang, azoknál mindig megszédültem. Az egyik legszebb lemezre vett valami.