Kamaszkorom derekán, ami egészen pontosan hat éve volt egymás után ugrott ki a térdem és tört el a kulcscsontom. Amire kikezelték az egyiket, jött a másik. Hétfő reggelente jártam be a győri kórházba, még sötét volt, amikor a vár aljában felszálltam a buszra és ebéd után értem vissza. 40 percig kanyargott a lehasznált, fűtetlen busz a dombok között és mindig ez szólt, majd kirakott a kórházzal szemben, egy gyorsétterem előtt. Valójában féltem ebbe az épületbe menni, pusztán, mert lehangolóbb helyen azóta sem voltam soha. Tökéletesen illet ehhez a közeli bevásárlóközpont folyosója, nyitás előtt, ahol a visszaútig másfél órát jártam le fel, nem tudom miért. Erről mindig ezek a téli reggelek fognak eszembe jutni, és fordítva, arról, ami harmadik és a negyedik perc között történik. Valami nehezen körülírható, szorongás és könnyűség volt, ami ha már nincs is meg, de a rágondolással tökéletesen visszaidézhető. Az, amikor Ottliknál sétálnak a kirakatok előtt, hibátlanul olyan. Jobban értettem, de amit most abból értek, azt ezen keresztül értem. Nagyjából a 3. és az 7. perc közötti rész az, az a nem tudom hány hang, azoknál mindig megszédültem. Az egyik legszebb lemezre vett valami.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Off: Good Woman egy egész nyáron át, ó, tudom, milyen az! :) Meglehetősen kimerítő. Meg szép. Még lógok egy ajándékkal, nincs felejtve, csak az is ilyen körbekörbe dolog.
emlékszem, te voltál az egyetlen, aki valóban értékelte, pedig sokaknak elküldtem:)
Megjegyzés küldése