Nem én II.

Hanem ismét a Philippe, kagyló ugyebár. Egy Ch'Ti nevezetű sörrel. Ez még hétfőn, öten voltunk, a többiek Algériába utaztak. Utána megnézettem velük Makk Károly Szerelmét, ami nem meglepő módon tarolt. Az irodában, ahonnan gépelek, még nem igazán van fűtés, gyanakszom, nem is lesz, de azért pörög az élet, én is kicsit.

Mottó "nekünk"

"Ne változzék már annyit a világ, hogy mi szórakoztatóak legyünk." (Tandori Dezső)

Jukebox

Olyan nagy Cat Power rajongó sohasem voltam, az egy dolog, hogy egy nyáron keresztül a Good woman-t hallgattam, de visszanézve ez könnyen betudható akkori, hosszabb elmezavaromnak. Szóval szerettem, de a You are free összességében nekem egyhangú volt, a The Greatest meg néhol túl csöpögő, a legjobban még a Moon pix működött. A Jukebox már majdnem egy éve kijött (2008 január), de valamiért csak most fedeztem fel. Chan Marshall-t (mert hogy így hívják a hölgyet) mindenesetre most az egyik legjobb dalszerzőnek tartom, na jó pontosítunk, azok közül akiket én hallgatni bírok és ezt az állítást még akkor is tartom, ha a Jukebox-on mindösszesen két saját szerzeménye van, amiből az egyik az 1998-as Moon pix-en már megjelent Metal heart (a régi is, az új is remek) átdolgozása. A The Greatest soul gyökerei után itt inkább a blues-on a hangsúly, feszes ritmus, rövid számok a Hammond orgona continuoban, ezek dominálnak. Utóbbi sokszor a patinás hangzásra játszik és sikerül is megidéznie a hőskorszakot, a 70-es éveket (egyszerűen csodás James Brown Lost someone-jának feldolgozása), máskor a lecsupaszított, tökéletes blues-betéteket porol le, mint a Lord, Help The Poor & Needy-ben, megint máskor a lehelet finom country hatások működnek (Silver Stallion). Dylan I Belive in You-ja felismerhetetlen, mondjuk itt ez is a cél, de a reflént olyan rezzenéstelen megvetéssel képes énekelni, hogy eszünkbe nem jut hinni neki. A saját Song to Bobby araszoló, lassú építkezésében, fel-fel csapódó, nehezen összetéveszthető hangképzésében, aztán egyértelműen ott van a Mester keze, szája (gondoljunk csak az It’s all right Ma, I'm only bleeding-re), nem is szólva arról, hogy ki más lehetne Bobby, Can you tell me who were you singin' for? Nagyszerű választás végül Joni Mitchel Blue-ja is, az egyértelmű alkati hasonlóságokon túl vagy felül érdemben butítja le ezt a klasszikust, a fágyolos ének ugyanolyan távolról szól. És akkor a végére hagytam az elejét, merthogy a lemez első dala, mint egy buldózer, olyan, két perc kiszámított, feszes öntudatlanság. Hipnotikus az egész, mondanám, hogy monoton, a pattogó basszus, a cinek, de az ének valami olyan lendülettel vonyítja, hogy New York, hogy kimondhatatlan jól van, ami van.
Az egyértelmű hommage-okon kívül tényleg csak a legnagyobbak hangját hallani ki: az elektronikusra átnyergelt Dylan, a végletekig csiszolt Nick Drake vagy az eklektikus Rickie Lee Jones. ”Vegyétek meg”.
Meg visszanéztem a régi videóit: alkoholproblémai voltak (szerintem vannak), neurotikus, tördeli a kezét, és szép:

Et nous nous sommes promenés dans la Rue de Voltaire

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, azt kell mondjam, vállalhatatlanok voltunk mind a ketten. Olyasmi lehet, mint amikor G-vel Barcelonában a McDonald's-ba ültünk be sokadszorra és nyugodt szívvel megegyeztünk, hogy hallgatunk róla, ha hazaértünk. Másfelől meg nyilván sejtenem kellett, hogy nem Mátyás lesz az, aki majd kirángat engem a könyvesboltból illetve én sem fordítva. Annak az időnek a nagy része, amit nem két jól definiálható pont között, nem egy kávéházban vagy a szobánkban töltöttünk, könyvesboltokban telt el. Volt ott még CD meg DVD is. Igazából a folyamat visszafordíthatatlanságára akkor döbbentem rá, amikor a Rue de Racine közelében levő Gibert Josephben 20 perc után újra találkoztunk és megláttam Mátyás kezében a teli kosarat, őt magát meg fülig érő szájjal és mondania sem kellett, hogy megtalálta a Proustról szóló polcot (polcokat). Az előző éjszakai sétánk után, ahol is Proust és Nádas Péter testről való beszédének közös vonásairól hallgattam meg egy kiselőadást, tökéletesen átéreztem ennek a fejleménynek a súlyát. Erről a főleg használt-könyveket árusító helyről egyébként felesleges beszélni, katartikus élmény volt szembetalálkozni ennyi könyvvel; a méltóságunk már elveszett, nem is tudom miért nem kezdtünk el fényképezni egy könyvesboltban.
Az egésznek az lett a vége, hogy venni kellett egy táskát, hogy a könyvek Brüsszelig szállíthatóak legyenek.
A mellékelt kép utolsó este készült, az én részem a Daniel Arasse-tól kezdődik. Fontosabb megemlíteni (alulról felfelé haladva, erősen szubjektíven) Thomas Pynchon Gravity’s Rainbow-ját, aminek a borítóját nem más mint Frank Miller tervezte (tényleg gyönyörű), Gilles Deleuze Mille plateaux-ját, amire az utolsó előtti nap bukkant Mátyás, Edmond Jabès Le livre des questions-ját, amit már régen kerestem és két Cormac McCarthy regényt, akitől persze minden megvan franciául, úgy döntöttem akkor elkezdem őket.
Leszögezném, hogy nem ment el az eszem, csak kultúrsokk ért. Figyeltem, ennyi gyönyörű lányt egyszerre még nem láttam. És itt rögtön pontosítanom kell, mert valahogy úgy van az egész kitalálva, hogy egymástól ötpercnyi távolságra járnak-kelnek, mindegyikük mozog, de valamiféle rend szerint, el vannak osztva és így lehet elviselni. Mátyás biztosított, hogy a férfiakkal is ez a helyzet.
Persze tényszerűen volt a Pompidouban az a Bacon kép, amitől igazán nehéz volt elszakadni (a sok szar a főfolyosón volt, ezt meg kábé a wc mellé rakták), közben rájöttem, hogy minden rajongásom közül ez maradt meg eddig talán a leginkább, hogy ezeket a képeket, ha álmomból keltenek is fel, reflexből nézegetem. Volt, Marcel Proust háza, amit egy ideig kerestünk, aztán véletlenül találtunk meg. A Montmartre, a Sacré Cœur, ahonnan a kilátás magáért beszél és az az egészen furcsa ég is. Végül meg a 3 eurós DVD a Les monstres et les hommes, ami csak azért nem életem legbetegebb filmje, mert a perverzitásokat ”összekötő” mozgóképhez képtelen voltam történetet rendelni, mindegy. Itt mondja a szobába érkező nagymama mielőtt fenekelni kezdené az ártatlan, fiatal és kívánatos kisasszonyt, hogy cette fois je serai moins sévère que ça te serve de leçon. Szóval erre az egészre, én is csak elnézően bólogatok.

00:00

Megjöttem, élek. Párizsból, amiről még szándékozom írni, de lehet, hogy nem. A legjobb úgyis megjönni, merthogy a Tuileriák kertjében hétfőn Mátyás elegánsan egy üveg belga sörrel várt, nehezen leírható milyen jó volt, de a nevét már elfelejtettem. Most meg megjövök és egy üveg Chimay nevű csodával fogadnak meg Romy Schneider filmmel meg sok fával a kandallóban. A telefonom egyszer úgy döntött, hogy ő a térerőt elfelejti és a továbbiakban ehhez is tartotta magát. Szóval, amikor kábé az utolsó sms-t elküldtem messziföldre, hogy bizony mi most itt elegánsan rendeljük, ki a harmadik üveg chardonnay-t Párizs szívében és tudom, hogy jó úton vagyok valami felé, amit az argentin pincérlány is megért, erre az sms-re most kapom meg a választ, hogy ő meg Félegyházán van és irígykedjek. Tanulság vagy nincs vagy ez.
(Ezzel még a Bajtai András fertőzött meg otthon, ami engem is meglep,
nem sok közöm szokott lenni az ilyesmihez.)

Nem én

Nem én csináltam, hanem a Philippe és megettük. Lazac.

"Éj a töredéke is"

Most kicsit úgy érzem magam, mint egy illegális szervezet önkéntese, fáradtan, büszkén, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, a többi az emberiségen múlik. Borítékokat pecsételtem, bélyegeztem, nyaltam, nagyméretű lapokat hajtogattam órákon át. Nem tudható be ennek, de minden nap kicsivel később kelek, csúszom nem is tudom mi felé, elfelejtem megkenni vajjal a kenyeret, meghallgatom sokadszorra a Yasmina, a black woman című lemezt, azért ez még nem a vég. Este tizenegy és hajnal kettő között meg vagy olvasom a rossz francia regényt, amit még szeptemberben vettem (az oké, hogy a halott szerető levelezik az élővel, de nem kéne részletekbe bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy az angyalok testülete, hogyan akadályozza meg a repülő feltalálását a túlvilágon és ezért sajnos lassú a posta odaát) vagy végére érek az itteni dvd-gyűjteménynek (a mélypont nálam a Charlie és a csokigyár volt) vagy írok, szó szerint mint egy állat és nagyrészt lövésem sincs a minőségük felől, de ha az ötöde használható lesz, már jócskán túlteljesítettem eddigi önmagamat. Hétfőtől öt nap Párizs Dunajcsik Matyival, már van szállásunk a Louvre mellett. Végül meg Adam Green, mert nem normális:

(fotó: Florence Henri)

Ez üt

A félelmetesen nagy Archie Shepp.

Esik

Három napja nézem, ahogy kilencéves gyerekek színházat csinálnak. Még nincs szövegük, de gyakorolnak. Leülnek egy székre és örülnek, kidugják a fejüket egy asztal alól és szomorúak vagy felmásznak egy létrára, szemmel követnek valamit, ami nincs és akkor ordítanak. Amikor nem a színpadon állnak ötpercenként megkérdezik mennyi az idő vagy hogy hány kilométerre van innen Magyarország, közben meg ha megfeszítem magam se értem miről beszélnek, ők meg, hogy hogyan kerültem ide, szóval mondják ugyanúgy, ahogy a szüleiknek. Valaki azt tanácsolta, kezdjek el beszélni hozzájuk magyarul, hogy lássák nem vagyok értelmi fogyatékos és van olyan nyelv, amin folyékonyan beszélek. Öt óra körül a parkolóba gördülnek a nagymamák, nagypapák terepjárói, az egyik gyerek még megkérdezi milyen magas vagyok mondom, akkor magasabb vagyok az apukájánál, mondja és hason csúszva elhagyja a termet.

Angelopoulos

Théo Angelopoulos akkora zseni, hogy hülyeség bárkihez is hasonlítani, pedig nem lenne rossz névsor. Erre két filmje után jöttem rá. Az Odüsszeusz tekintete 1995-ös (a másik az Örökkévalóság és egy nap, benne az öreg Bruno Ganz, erről majd máskor). Harvey Keitel filmrendezőt alakít, aki megszállotja lesz három, elveszettnek hitt, filmtekercsnek a 20. század elejéről. Ezeket keresi, Bukarestben, Belgrádban és a szétlőtt Szarajevóban. Hidegrázós jelenetek, az uszályon szállított, szétszerelt Lenin szoborral vagy a mozdulatlan tömeggel egy út mentén végig, ahogy a hegyet (a ködöt?) nézik. Amikor Harvey Keitel a film vége felé végre eljut Szarajevóba, a becsapódó lövedékek elől menekülő emberektől az kérdezi ezt itt Szarajevó? Elég durva költészet.