Et nous nous sommes promenés dans la Rue de Voltaire

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, azt kell mondjam, vállalhatatlanok voltunk mind a ketten. Olyasmi lehet, mint amikor G-vel Barcelonában a McDonald's-ba ültünk be sokadszorra és nyugodt szívvel megegyeztünk, hogy hallgatunk róla, ha hazaértünk. Másfelől meg nyilván sejtenem kellett, hogy nem Mátyás lesz az, aki majd kirángat engem a könyvesboltból illetve én sem fordítva. Annak az időnek a nagy része, amit nem két jól definiálható pont között, nem egy kávéházban vagy a szobánkban töltöttünk, könyvesboltokban telt el. Volt ott még CD meg DVD is. Igazából a folyamat visszafordíthatatlanságára akkor döbbentem rá, amikor a Rue de Racine közelében levő Gibert Josephben 20 perc után újra találkoztunk és megláttam Mátyás kezében a teli kosarat, őt magát meg fülig érő szájjal és mondania sem kellett, hogy megtalálta a Proustról szóló polcot (polcokat). Az előző éjszakai sétánk után, ahol is Proust és Nádas Péter testről való beszédének közös vonásairól hallgattam meg egy kiselőadást, tökéletesen átéreztem ennek a fejleménynek a súlyát. Erről a főleg használt-könyveket árusító helyről egyébként felesleges beszélni, katartikus élmény volt szembetalálkozni ennyi könyvvel; a méltóságunk már elveszett, nem is tudom miért nem kezdtünk el fényképezni egy könyvesboltban.
Az egésznek az lett a vége, hogy venni kellett egy táskát, hogy a könyvek Brüsszelig szállíthatóak legyenek.
A mellékelt kép utolsó este készült, az én részem a Daniel Arasse-tól kezdődik. Fontosabb megemlíteni (alulról felfelé haladva, erősen szubjektíven) Thomas Pynchon Gravity’s Rainbow-ját, aminek a borítóját nem más mint Frank Miller tervezte (tényleg gyönyörű), Gilles Deleuze Mille plateaux-ját, amire az utolsó előtti nap bukkant Mátyás, Edmond Jabès Le livre des questions-ját, amit már régen kerestem és két Cormac McCarthy regényt, akitől persze minden megvan franciául, úgy döntöttem akkor elkezdem őket.
Leszögezném, hogy nem ment el az eszem, csak kultúrsokk ért. Figyeltem, ennyi gyönyörű lányt egyszerre még nem láttam. És itt rögtön pontosítanom kell, mert valahogy úgy van az egész kitalálva, hogy egymástól ötpercnyi távolságra járnak-kelnek, mindegyikük mozog, de valamiféle rend szerint, el vannak osztva és így lehet elviselni. Mátyás biztosított, hogy a férfiakkal is ez a helyzet.
Persze tényszerűen volt a Pompidouban az a Bacon kép, amitől igazán nehéz volt elszakadni (a sok szar a főfolyosón volt, ezt meg kábé a wc mellé rakták), közben rájöttem, hogy minden rajongásom közül ez maradt meg eddig talán a leginkább, hogy ezeket a képeket, ha álmomból keltenek is fel, reflexből nézegetem. Volt, Marcel Proust háza, amit egy ideig kerestünk, aztán véletlenül találtunk meg. A Montmartre, a Sacré Cœur, ahonnan a kilátás magáért beszél és az az egészen furcsa ég is. Végül meg a 3 eurós DVD a Les monstres et les hommes, ami csak azért nem életem legbetegebb filmje, mert a perverzitásokat ”összekötő” mozgóképhez képtelen voltam történetet rendelni, mindegy. Itt mondja a szobába érkező nagymama mielőtt fenekelni kezdené az ártatlan, fiatal és kívánatos kisasszonyt, hogy cette fois je serai moins sévère que ça te serve de leçon. Szóval erre az egészre, én is csak elnézően bólogatok.