Jukebox

Olyan nagy Cat Power rajongó sohasem voltam, az egy dolog, hogy egy nyáron keresztül a Good woman-t hallgattam, de visszanézve ez könnyen betudható akkori, hosszabb elmezavaromnak. Szóval szerettem, de a You are free összességében nekem egyhangú volt, a The Greatest meg néhol túl csöpögő, a legjobban még a Moon pix működött. A Jukebox már majdnem egy éve kijött (2008 január), de valamiért csak most fedeztem fel. Chan Marshall-t (mert hogy így hívják a hölgyet) mindenesetre most az egyik legjobb dalszerzőnek tartom, na jó pontosítunk, azok közül akiket én hallgatni bírok és ezt az állítást még akkor is tartom, ha a Jukebox-on mindösszesen két saját szerzeménye van, amiből az egyik az 1998-as Moon pix-en már megjelent Metal heart (a régi is, az új is remek) átdolgozása. A The Greatest soul gyökerei után itt inkább a blues-on a hangsúly, feszes ritmus, rövid számok a Hammond orgona continuoban, ezek dominálnak. Utóbbi sokszor a patinás hangzásra játszik és sikerül is megidéznie a hőskorszakot, a 70-es éveket (egyszerűen csodás James Brown Lost someone-jának feldolgozása), máskor a lecsupaszított, tökéletes blues-betéteket porol le, mint a Lord, Help The Poor & Needy-ben, megint máskor a lehelet finom country hatások működnek (Silver Stallion). Dylan I Belive in You-ja felismerhetetlen, mondjuk itt ez is a cél, de a reflént olyan rezzenéstelen megvetéssel képes énekelni, hogy eszünkbe nem jut hinni neki. A saját Song to Bobby araszoló, lassú építkezésében, fel-fel csapódó, nehezen összetéveszthető hangképzésében, aztán egyértelműen ott van a Mester keze, szája (gondoljunk csak az It’s all right Ma, I'm only bleeding-re), nem is szólva arról, hogy ki más lehetne Bobby, Can you tell me who were you singin' for? Nagyszerű választás végül Joni Mitchel Blue-ja is, az egyértelmű alkati hasonlóságokon túl vagy felül érdemben butítja le ezt a klasszikust, a fágyolos ének ugyanolyan távolról szól. És akkor a végére hagytam az elejét, merthogy a lemez első dala, mint egy buldózer, olyan, két perc kiszámított, feszes öntudatlanság. Hipnotikus az egész, mondanám, hogy monoton, a pattogó basszus, a cinek, de az ének valami olyan lendülettel vonyítja, hogy New York, hogy kimondhatatlan jól van, ami van.
Az egyértelmű hommage-okon kívül tényleg csak a legnagyobbak hangját hallani ki: az elektronikusra átnyergelt Dylan, a végletekig csiszolt Nick Drake vagy az eklektikus Rickie Lee Jones. ”Vegyétek meg”.
Meg visszanéztem a régi videóit: alkoholproblémai voltak (szerintem vannak), neurotikus, tördeli a kezét, és szép: