Barthes

Barthes most megjelent Gyásznaplóját (Journal de deuil) olvasom két napja. Közel két évig írta, 1977. október 26-án kezdte el, kis cetlikre jegyezte fel ezeket a pársoros reflexiókat. Egészen megdöbbentőek, de ezzel olyan sok mindent nem árultam el. Tisztán látszik, hogy egy könyvet szeretett volna ezekből összeállítani, főként a gyász (deuil) működése érdekli, amit mindenekelőtt egy mozdulatlan valaminek tart, szemben azzal, amit idővel elmúlik. Ezért sokszor nem is gyásznak, hanem fájdalomnak, bánatnak hívja (chagrin). A gyász nem valakinek a hiánya Barthes szerint, hanem fokozottabb jelenléte, nem eltűnés, hanem bevésődés, seb (blessure). Gyönyörű részek, az elsőt október 27-én írta, itt van pár darab:

Nászéjszaka.
A gyásznak van éjszakája?

Anyám halála előtti vágyaim (a betegsége alattiak) most már nem teljesülhetnek, hiszen ez azt jelentené, hogy a halála által teljesülnek be – hogy a halála, ebben az értelemben, vágyaimra nézve felszabadító lehetne. De a halála megváltoztatott, már nem vágyom arra, amire azelőtt vágytam. Várni kell – feltételezve, hogy megtörténik – hogy egy újfajta vágy kialakuljon, egy halálát követő vágy.

Sokan szeretnek, de ettől kezdve a halálom nem ölné meg egyiküket sem.
- és ez az, ami újszerű

Néha, nagyon rövid ideig, egy tiszta pillanat – akárha érzéketlenség lenne – ami nem a felejtés pillanata. Ez megrémít.

Zavart és már-már önvádat érzek, amiért néha úgy hiszem, hogy a gyászom érzékenységre korlátozódik.
Mintha egész életemben nem csak meghatott lettem volna.

Kinek tehetném fel ezt a kérdést (a válasz reményével)?
Élni tudni anélkül, akit szerettük azt jelenti-e, hogy kevésbé szerettük, mint azt korábban hittük…?

Amíg anyám élt (vagyis egész eddigi életemben) az elvesztése miatti félelem neurózisában éltem.
Most (ez az amire a gyász megtanít) ez a gyász hogy így mondjam az egyetlen részem, ami nem neurotikus: akárha anyám, utolsó ajándékaként, messzire vitte volna tőlem ezt a rosszabbik rész, a rettegést, a neurózist.

Ma reggel nagy nehezen, újranézve a fotókat, az egyik felkavart, anyám kislányként, csendes, visszahúzódó, Philipe Binger mellett (télikert, Chennevières, 1898).
Sírok.
Öngyilkos sem akarok lenni.

Kitöltöm, belakom a fájdalmamat.
Minden elviselhetetlen, ami abban akadályoz, hogy belakjam a fájdalmamat.

A belső gyásznak nincsenek jelei.
Ez az abszolút belső kitöltése.
Eközben minden bölcs társadalom előírja és szabályozza a külső gyászt, a gyász kivetítését.
A miénk nyomora, hogy tagadja a gyászt.