Nem is úgy

Milyen érzés úgy ébredni, hogy nem egy viktoriánus regényben vagyunk, de a vadászidény most kezdődik el. Ez nem egy kérdés. Elmegyünk a terepjárók, a terepjárókra szerelt utánfutók mellett és bár fluoreszkáló mellény van rajtunk, azért izgulunk kicsit. A vadőr féltésből-e, vagy puszta reflexből, de mélyen a zsebébe nyúl és felénk mutatja tenyerét, a tenyerében lövedékek vannak. Vasárnap. Ez nem vicc, mondja, és egyetértünk vele. Az enyhe lejtő mentén, egymástól ötméteres távolságra, sötétzöldbe öltözött, törvénytisztelő öregurak várnak. Lehet az a kör, amit az erdőben teszünk, félórás, szembejöhet közben a helyi zöldségbolt tulajdonosa, lehet rajta barna tweed zakó, a vállán nagy kaliberű puska, futhat mellette tacskó, nyakában apró kolomppal, de amikor visszafelé jövünk és, ha a beszédet nem is, de a társalgás üresjáratait, magunkban, magyarul intézzük el, szóval amikor kiérünk az erdőszélre és feltesszük azt a kérdést, hogy vajon rég lehetett-e, hogy azt a főnevet használtuk valamire rengeteg, akkor ők még mindig, a vaddisznókra várnak.