Én zenei értelemben nagyjából a Miles Davis és John Coltrane közös munkáiból válogató lemezen, lemezzel nőttem fel. A hat év megismételhetetlenül letisztult és klasszikus szerzeményeiről felesleges bármit is mondani, kötelező olvasmányok. De mégis, aki Coltrane igazi arcára kíváncsi, annak az 1961-től haláláig, 1967-ig felvett korongok között kell kersgélnie. Evidens módon ott az A Love Supreme, a new port-i és a village vanguard-i koncertfelvételek, és ott van az 1965-ös stúdiólemez, az Ascension. Coltrane itt beláthatatlanul (még jó, hogy belátható) messzire jut, és a zenei szépről való gondolkodásnak egy új síkjára ér el a jazzben. Habár Ornette Coleman öt évvel korábbi alapvetésével, a Free Jazz, érintkezési pontjai vannak, Coltrane lemezén, a látszattal ellentétben, sokkal inkább érzéki zenét kapunk. Két szám, egy 40 és egy 38 perces track. Nem tudom, de nekem, többek között ez után a lemez után, mindig forog a gyomrom, amikor 2009-ben a negyvenes-ötvenes évek jazzszámait újrakeverve megpróbálják lenyomni a torkomon a bárgyú szalonjazzt. Nagyon kell igyekezni, ha ilyen útkeresőket akarunk hallani. Az Ascension katartikus, nem úgy ahogyan megszoktuk, de az. Szent őrület. Egyébként az eredeti lemezt tapasztalataim szerint elég nehéz megszerezni, én egy fél napig futottam utána Párizsban. De itt mindenki büntetlenül megteheti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése