egy lélekcsel, egy testcsel

Tandori Dezső
Világos, sötét                

Világos kezd, a játék szabályai szerint.
Látom a világot, ennivalói között tájékozódom.
Sötétedésemről mit tudnak, akikről én is mit tudok?
Valahol megtalálnak, ez már az ő utcanevük.
A többi velem együtt, a névtelenségbe veszett volna.

Innét kezdődnek ők. Egymásról nem tudhatják, mik.
Szűk tér, állandóan közeli eleség, homályos körvonalak.
Állatorvosi vizsgálat, ha már úgyis kijött a kutya miatt.
Erről nem tud ő, vagy mégis tud, az elhatározott injekcióról.
Akkor inkább mi, önkéntes jelentkezők, ez a változat.

Vasárnap délelőtt, a Krisztinavárosból térek haza.
Újságot és pogácsát viszek, sajtos pogácsát.
Az égett, sajtos részt elfogyasztom, a verebeké a többi.
Könyveim jól elfogynak a Krisztina körúton.
Könyveimnek melyik az égett felső része, hová jut az alsó?

Hazaérek, megérzem a vak veréb jellegzetes illatát.
A szemgödrök lassú száradását hozta a nyár, a növekvő sötétet.
A téli, a tavaszi felfázás, a vesék állandósult baja.
Meghatározza ez a híg ürüléket, onnét az illat.
Tűntével ennyi is közelebb visz a magaméhoz.

Nem nagy dolog nem lenni, valóban, nem térni haza honnét.
Nem vállalni több vak madarat, nem fűteni körültekintően.
A pogácsa mindkét felét meghagyni, nem írni könyveket.
És a játszma saját szabályainak köztulajdonában élni.
Valóban embernek-és-verébnek lenni, kapkodás nélkül.