Jean-Marie, akiről már egy ideje írni akarok, fogalmam sincs mit csinál az életben, de biztos, hogy azt a két kezével teszi. Földműves, állatokat ad-vesz, vág le vagy asztalosműhelye van. Nem tudom. Abból a világból való, amihez nekem semmi közöm, de még csak megérteni sem fogom soha. Olyan természetes férfiassággal képes kezet fogni, arrább rakni egy széket, mit tudom én, ötven éves lenni, hogy ha kellően magabiztos lennék, azt mondanám, belőlem csak ez hiányzik. Másfelől termetre tökéletes képregényfigura, minden porcikája kissé elnagyolt; tapasztalt matróz, aki jó tanácsokkal látja el a fiatal főhőst. A keze például kétszerese a test arányaihoz képest, ilyen egy marok, csak ezt lehet rá mondani. Amikor először találkoztunk, megkérdezte, hogy városból jövök-e. Pár másodpercig haboztam, mert ez gyakran csak annyit jelent, hogy Budapest, de amikor felnéztem ő már a kezeimet figyelte és röhögött. Aztán mutatta az övéit, hogy ő nem városi.
Azt hiszem két hete, vasárnap, kimentünk a közeli erdőbe, hogy fát gyűjtsünk télre. Az egész valahogy úgy működik, hogy a város parcellákra osztja és kiadja a lakóknak az erdőt, hogy onnan elhordhatják a lehullott ágakat. Tüzelhetsz télen, ha rendben tartod, nagyjából. Reggel hét körül mentünk ki, Jean-Marie csak később érkezett meg, traktorral, a végén utánfutó. Másfél óra lehetett mire felpakoltuk az összes fát, de már akkor észrevettem, hogy amikor hozzám beszél, azt látványosan vidéki akcentussal teszi. Amit a többieknek mondott, azt tökéletesen értettem. Ez később sem változott, de ha elég bután néztem rá mindig elismételte, lassan. De volt, hogy csak hülyén vigyorogtam és a kezébe adtam egy rönköt. Miután lepakoltunk, fogta a fejszét és olyasmit csinált, aminek a működéséről megint csak halvány fogalmam sincs. A többieknek egészen természetes volt, csak ketten, magyarok éreztük magunkat furcsán. Fogta a fejszét és kétszer-háromszor akkurátusan körbejárt egy nagyjából negyven centiméter átmérőjű farönköt, nézte aztán kettécsapta, így. Ezt megismételte még párszor, kávézott velünk, de mielőtt elment volna még ledobott két vasdarabot az utánfutóról, az ékeket a biztonság kedvéért azért itt hagyja nekem, mondta.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
Mi gázzal váltjuk a fafűtést. Szeptemberben, mikor egyszer vágtam, volt egy, ami fél óráig nem engedett. Utána se engedett volna, ha nem megyünk be, édesapám hiába jött segíteni, nem volt ék, a fejsze feje lejárt. Megvan, hogy a görcs alakja, amit még átvisz, milyen, csak aztán ezt többször rosszul tippeltem meg. Legutóbb pedig egy ismerőshöz mentünk, a régi telekszomszéd (Horány) tett ajánlatot, hogy ha kivágjuk a barackot és a meggyet, akkor eltüzelhetjük. Zavarta, hogy a kertben túl sok az árnyék, így mondta, még a Gyuszi bácsi ültette őket, de most túl nagyra nőttek. Élveztem, egy napot töltöttünk el velük, többnyire gallyaztam, de a láncfűrészt látni, a fejszés baszakodás után, és ahogy viszi széltében, hosszában (keresztben biztos nem akad el) a rönköt, az arra vitt, hogy majd veszek egyet, a barátnőméknél a kerti fűrészek miatt csak a hatástalan komótosság megengedett. A Westendben biztos lesz valahol.
A görcs alakja, persze, nem lényeg, inkább a mérete. De meg lehet oldani, ha maradnék a hozzád-hamisításnál, írhattam volna, hogy kérdés, a görcs alakja mekkora.
A Westend is olyan hely, ahol ezeket majd 'Westend' és 'hozzád' nélkül képzelem el. Egyszerre mindkettő nélkül nem is fogom tudni, de úgy se, hogy az egyik megvan, a másik nincs, vagy fordítva, kiírom mindhármat. Azért eszembe jut.
Láncfűrésszel nem hasábolnak, az összemosás illegitim.
Miklós azt hiszem igazad van. mármint a görccsel kapcsolatban.
ilyenekről fogunk beszélgetni, nem az irónia és a pátosz szerepéről a 2000 utáni magyar irodalomban:)
üdv:
marci
Megjegyzés küldése