Nem Nebraska, de majdnem

Franciaországban az a jó, hogy ha azt mondom C’est beau, mindegy mikor, biztosan hevesen bólogatni kezdenek. Kinéznek az ablakon a tájra és bólogatnak, holott én a frissen lakkozott hajópadlóra értettem. Az ablakból figyelem a tizenegy órakor még sűrű ködöt, ha húsz méterig látok. Három hete kezdtük el a két szoba felújítását, ennek lassan vége, de van három új. Vettem Philip Morris dohányt, ez eddig a legjobb.
Legutóbb valami harmadosztályú katasztrófahorrort álmodtam végig, a magyar fajtából, ha van olyan. A Pogány Madonna látványvilágával kell elképzelni az egészet, ütős állóképek, hosszú snittek. A történet így visszagondolva a The Host és annak a Philip K. Dick novellának a keveréke, amelyikben az idegenek tárgyak alakját veszik fel, úgy mint törülköző, nadrágszíj stb. Szóval ezek rovarszerű lények voltak, ezerféle ellenszert kitaláltunk, ezerszer túljártak az eszünkön. A végső megoldásra nem emlékszem, csak arra, hogy már nem hittem benne. Kieveztünk (remélem nem a Balaton volt) olyan felfújható miniszigeten, pálmafával, aminek napernyője is van. Ketten maradtunk. Aztán egy vékony ujj benyúlt és kirángata a mellettem gubbasztó lányt(?), meg is ette, hallottam. Utána csend volt. Ott ébredtem fel, hogy egy kést vagy egy csavarhúzót szorongatok, mert én nem adom magam másnak szájára, azt biztos. Eddig kompenzáltam.
Ha okos lennék, rájönnék mit jelent, hogy napok óta Bruce Springsteen-t hallgatok. Ritkán megy, de mindig megpróbálom, mármint, hogy így értelmezzem magam, visszafelé. Nyáron az R-Go-val azért könnyebb volt, benne kiteljesedő infantilizmusomat látni. Egyébként, a körülményektől eltekintve (a sajátjaimtól), ez az 1982-es Nebraska album tényleg hibátlan. Hallgatam már, de most újra elővettem. Megígérem, többet nem mondom rá, hogy Bob Dylan epigon (ez milyen jó, és persze ki vezeti fel). Tőle furcsamód nekem pont most vált el élesen, amikor könnyen rá lehetne fogni. Nyersebb, mint a többi lemez. Ez sláger, mögötte halkan szól a Like a rolling stone, de én csak a néger ütőst nézem. A borító meg gyönyörű, a szélvédőre tapadt hóval, a valószerűtlenül nagy éggel. Karácsonyra olyan állkapcsot kérek, mint a Bruce Sprigsteené.
Voltunk Párizsban, találkoztam jó emberekkel, ha ez jelent valamit, jelentsen valamit. Meg az is, hogy sétáltunk az Ile Saint-Louis-on. Miután visszajöttünk éreztem azt, ami valahogy igazán hiányzott. Az, amikor nem túl közel égetik az avart. Nem túl közel. Kisebb gallyakat is. Olyan, mint rágyújtani mínusz fokban. Vagy mint most, egyszerre, rágyújtani és szagolni.