Keresett egyszerűség

Akkor felszedték a padlószőnyeget (lsd. „Akkor kitolták a bútorokat…”) s látszott, milyen szívósak a ragasztásnyomok. Ezek lettek aztán a legtisztább mozdulatok. Feküdtem a hajópadlón és néztem a gerendákat, nem tudom mikoriak lehetnek, egyáltalán azt sem tudom mikor épülhetett ez a ház, de mit nem tudok még.
Akkor már felkaparták a ragasztót, legfelül volt, ami a szőnyegből megmaradt, alatta a szövetréteg, legalul a ragasztó. Látszott, hogy mindenkinek kell majd egy másik, aki kezet mos, látszott, hogy egyedül nem fog menni, hogy ragadnak. Öt-tíz centis mozdulatok reggel óta, ebbe egészen sok minden belefér, mi mindent lehet így csinálni.
Ott volt egy tucat szerszám körülöttem, amiknek a nevét nyilván elfelejtem, amiknek a nevét magyarul sem tudtam soha. Amelyiknek a vége egy rombuszhoz hasonlít és amelyiknek inkább, más nem jut eszembe, egy mandorlához. Szóval ez látszott, de sejteni egészen mást lehetett.
Olyat nem mondunk hogy szar ember, hogy szar alak, azt igen, ez jutott eszembe.
Közben újra érezni kezdtem a hátam, hogy van. Nyitva volt az ablak, de így is csak a hígító szaga érződött. Nem hígító volt, jobbat nem tudok, a vegyi anyag meg hülyén hangzik.
Aztán, hogy mennyivel jobb, ha a kinyújtott bal lábam van fölül, mint ha fordítva. Aludni ellenben képtelen lennék ebben a helyzetben. Képes lennék.
A múlt század elején, most erre tippelek.
Nem volt nehéz ott feküdni, azt hiszem, ez látszott is rajtam. A másfél órányi zene másodszorra ment végig, léptetni az összeragadt ujjaim miatt nem tudtam, nem tudtak. Akkor hallottam meg a világ legártatlanabb dalszövegét (részletét). The Blue Nile volt persze: Will I tell you?/ Will you listen?/ If I tell you, what will happen? Most jön az, hogy keresetlen egyszerűség, a fentiekkel ellentétben.
Hogy akkor úgy kéne felkelni és odaállni valaki elé, vagy hagyni, hogy elém álljanak, hogy egyvalamit és egyféleképp tudok mondani csak, nem jöhet ki más a számon és akkor az ne attól függjön, megjegyezném, hogy fasz vagyok-e, vagy sem.