La vraie vie est absente

Volt egy szép estém, esett a hó, de elolvadt.
Mindesetre, egyébiránt most szünet vagy mi, de a legközelebbig szóljon sokszor ez.

Jobb híján

Balthus Emlékiratait olvasom egy ideje. Képzeljünk egy embert, bár nem olyan könnyű, aki 6(!) évesen, szeretett macskájának halálakor, egy sorozatot fest, rajzol Mitsou-ról. A család közeli barátjának, Rilkének annyira tetszik, hogy kiadatja és élőszót ír hozzá. Namost Balthus tényleg mindenkit ismer a 20. századból, anekdotagyűjteménynek is jó a könyv. Char-ból egy kukkot nem ért, vallja be tisztesen, Mondrian-t szívből sajnálja az absztrakcióért, Blanchot-ért, Michaux-ért lelkesedik aszkétizmusukért, Chagallt szidja ahol tudja (nagyon helyesen), Artaud-ról meg mint a bátyjáról beszél.
Egyébként meg elég sokat szenvedek ezzel a könyvvel. Zavarbaejtően egyszerűek ezek a szövegek, nyelvtanilag, intellektuálisan vagy ahogy akarom. Szóval, hogy várod a nagy embert megszólalni, mert biztos vagy benne hogy nagyot mond. Nagyot is mond, csak kicsit máshogy, nem kategorikusan. Kiröhögöm tízszer, lerakom, elnézek neki valamit, mondván biztos szenilis, aztán rájövök, hogy dehogy. Mert azokon a végletekig csiszolt képeken is, amiket, mint valami homályos szertartás részeként, egész életében, állhatatosan festett, azokon is valami hasonló történik. Ez az egészen ritka naivitás, ami se nem egyszerűség, se nem korlátoltság. („El kell érni a tájnak ezt az egyensúlyi pontját. Azt hiszem, ha elérhettem, a bennem élő kötetlenségnek, türelemnek, paraszti dísztelenségnek hála, amit el kell sajátítanunk anélkül hogy egy hamis egyszerűségnek, művi ártatlanságnak engednénk, vagyis nem úgy mint Chagall. Az élet az Alpokkal szemben megtanított erre a szükségszerűségre. Ebben a várakozásban lenni. Ebben a megmutatkozásban. Abban a reményben, hogy felszabadul.”) Hogy remekműveket festett, affelől egy pillanatig kétsége nem volt.

Párizsban meg most van egy Kurosawa-kiállítás, a festményiből! Az előbb néztem végig a katalógusát, elképesztő. Valójában ezek storyboard-nak lettek kitalálva, csak Kurosawa kicsit tovább ment, kidolgozta őket. Nem hiszem, hogy eljutok rá, hacsak nem szerdán, vagy vissza, januárban, vasárnap (?). A képen Fellinivel mulatnak, szemmel láthatóan jól
Egyébként meg tényleg csak ilyesmi van, három hónapot kellett várnom az első Steven Seagal filmre franciául, ráadásul pont az Úszó erőd (Piège en haute mer) volt az, elolvastam a Blood Meridian-t (Méridien de sang, igen, röhejesen hangzik), de ha jobban belegondolok mást nem is akartam. Most mondjam úgy hogy ebből látszik, kezdenek fogyni a rögeszméim?

Tell Tale Signs

Az 1991-ben elkezdett bootleg-sorozatról hamar kiderült, hogy itt nem csupán az elszánt rajongóknak szóló kuriózumok csokorba gyűjtéséről, a történeti érdeklődés kielégítéséről, de a Dylan-életmű kiszélesedéséről is szó van, olyan szerzeményekkel, amelyek önmagukban is megállják a helyüket (gondoljunk csak az első korongról a Moonshinerre ).
A széria nyolcadik darabja, a dupla lemezes Tell Tale Signs 27 dala az 1989 és 2006 között született kiadatlan számokból, koncertfelvételekből, áthangszerelt változatokból ad válogatást, mindezt persze nem kronologikusan. A korszaknyitó Oh, Mercy album olyan remekműveket szállít, mint az Everything Is Broken és a Most Of The Time variációi vagy a Ring Them Bells remek koncertfelvétele 1993-ból, míg az idáig kiadatlan Series Of Dream ráolvasásszerű, recitáló énekével a korai Dylan-balladákat idézi. Mindenképpen meg kell emlékeznünk a kivételes Born In Time-ról - a sokat emlegetett antiénekhang talán itt mutatja meg teljes fegyverzetét. A 90-es évek nagy fordulata, Dylan visszatérése a karcos, lecsupaszított hangzáshoz a World Gone Wrong albummal (ezt egyetlen szám, a feszes Blues képviseli) egy korszak nyitánya is, amelyben a mai napig alkot. A Time Out Of Mind, a Love And Theft és a legutóbbi Modern Times lemezek idejében született dalok adják a gyűjtemény gerincét. A hömpölygő Marchin' To The City, a hipnotikus Dreamin' Of You vagy a már ismerős Ain't Talkin' kiadatlan változata pontosan mutatja, hogy ez a zene ma is ereje teljében van.
Bár jellege szerint a Tell Tale Signs egy második szelektálás végterméke, valójában sokkal inkább emlékeztet egy precízen szerkesztett stúdiólemezre: a szóban forgó tizenhét év zenei terméséből homogén egész született. Sőt: az eredmény megdöbbentő szintézise egy közel fél évszázados zenei odüszszeiának. Esszencia. Bob Dylan ma is fogja, amit jobb híján könnyűzenének hívunk, szétszedi, összerakja, azt csinál vele, amit akar.

(eredeti megjelenés: Magyar Narancs)

Még mindig

Tolnai Ottó: mindent hallottam

a palánknál ahogy átnyújtotta a passzírozót
anya azt mondta a pörzsölt néninek
hogy ma vagyok 37 éves
atya úr isten kiáltott föl a pörzsölt néni
ennyi üres év
ennyi üres év
37 üres év
37 üres év
mindent hallottam
a szarkákat az akácon
a tücsköket a tarlón
ott játszadoztam mellettük
szamárbőgetőmmel a klozetton
nyáron megszárad a szar
télen megfagy
kopogva hull
csak ősszel és tavasszal büdös
egy óriásit fingottam
és a pörzsölt néni elejtette a passzírozót
ennyi üres év
ennyi üres év

Nem a dán sör

Úgy tartják, hogy Lyon városát háromszor mentette meg Szűz Mária. A pestist, a kolerát és végül a porosz csapatokat állította meg a város kapujától nem messze. December 8-án amit lehet azt kivilágítanak Lyonban, mécseseket raknak az ablakba, Fête de L’Illumination. Aztán az elöljárók ünnepélyes keretek között átadják a város kulcsait a püspöknek. Szóval itt sétáltunk, elég hideg volt, egy "csöppet" giccses, de még mindig jobb, mint a tűzijáték.


Aztán, ha a kérdés mégis föltétetne, mi volt kérded a legszebb dániában, a fiatal francia színésznő, ahogy estefelé bizonygatta, hogy Schilling Árpád milyen nagyszerű rendező és hogy Krasznahorkai mekkora zseni, az volt a legszebb, kapásból válaszolhatok.

Szubjektív mottó

"Két hete vízen és kenyéren élek; mire akarhatnád a szívem?!" (Tandori Dezső)

(az étel, az ital és az eltelt idő persze tetszés szerint változtatható)

Machy

Megkérdezték tegnap este, hogy van-e kedvem Machyba menni. Mondtam, hogy van. Lyontól északra vagyunk, hogy mennyire azt nem tudom, mert aludtam az úton. Írok majd bővebben is ha tudok, de a lényeg, hogy ez egy kastély.(a fenti képet Szüts Miklóstól loptam) Irtózatosan nagy terek, óriási kandallók, az épület legrégebbi része a 16. században épült. Ha jól sejtem akkor olyan hatan laknak benne általában. Holnap csak úgy ünnep, hétfőn Fête de L'Illumination (ha minden igaz). Ilyen a kilátás a szobámból.

3:25

Kamaszkorom derekán, ami egészen pontosan hat éve volt egymás után ugrott ki a térdem és tört el a kulcscsontom. Amire kikezelték az egyiket, jött a másik. Hétfő reggelente jártam be a győri kórházba, még sötét volt, amikor a vár aljában felszálltam a buszra és ebéd után értem vissza. 40 percig kanyargott a lehasznált, fűtetlen busz a dombok között és mindig ez szólt, majd kirakott a kórházzal szemben, egy gyorsétterem előtt. Valójában féltem ebbe az épületbe menni, pusztán, mert lehangolóbb helyen azóta sem voltam soha. Tökéletesen illet ehhez a közeli bevásárlóközpont folyosója, nyitás előtt, ahol a visszaútig másfél órát jártam le fel, nem tudom miért. Erről mindig ezek a téli reggelek fognak eszembe jutni, és fordítva, arról, ami harmadik és a negyedik perc között történik. Valami nehezen körülírható, szorongás és könnyűség volt, ami ha már nincs is meg, de a rágondolással tökéletesen visszaidézhető. Az, amikor Ottliknál sétálnak a kirakatok előtt, hibátlanul olyan. Jobban értettem, de amit most abból értek, azt ezen keresztül értem. Nagyjából a 3. és az 7. perc közötti rész az, az a nem tudom hány hang, azoknál mindig megszédültem. Az egyik legszebb lemezre vett valami.

Nem én II.

Hanem ismét a Philippe, kagyló ugyebár. Egy Ch'Ti nevezetű sörrel. Ez még hétfőn, öten voltunk, a többiek Algériába utaztak. Utána megnézettem velük Makk Károly Szerelmét, ami nem meglepő módon tarolt. Az irodában, ahonnan gépelek, még nem igazán van fűtés, gyanakszom, nem is lesz, de azért pörög az élet, én is kicsit.

Mottó "nekünk"

"Ne változzék már annyit a világ, hogy mi szórakoztatóak legyünk." (Tandori Dezső)

Jukebox

Olyan nagy Cat Power rajongó sohasem voltam, az egy dolog, hogy egy nyáron keresztül a Good woman-t hallgattam, de visszanézve ez könnyen betudható akkori, hosszabb elmezavaromnak. Szóval szerettem, de a You are free összességében nekem egyhangú volt, a The Greatest meg néhol túl csöpögő, a legjobban még a Moon pix működött. A Jukebox már majdnem egy éve kijött (2008 január), de valamiért csak most fedeztem fel. Chan Marshall-t (mert hogy így hívják a hölgyet) mindenesetre most az egyik legjobb dalszerzőnek tartom, na jó pontosítunk, azok közül akiket én hallgatni bírok és ezt az állítást még akkor is tartom, ha a Jukebox-on mindösszesen két saját szerzeménye van, amiből az egyik az 1998-as Moon pix-en már megjelent Metal heart (a régi is, az új is remek) átdolgozása. A The Greatest soul gyökerei után itt inkább a blues-on a hangsúly, feszes ritmus, rövid számok a Hammond orgona continuoban, ezek dominálnak. Utóbbi sokszor a patinás hangzásra játszik és sikerül is megidéznie a hőskorszakot, a 70-es éveket (egyszerűen csodás James Brown Lost someone-jának feldolgozása), máskor a lecsupaszított, tökéletes blues-betéteket porol le, mint a Lord, Help The Poor & Needy-ben, megint máskor a lehelet finom country hatások működnek (Silver Stallion). Dylan I Belive in You-ja felismerhetetlen, mondjuk itt ez is a cél, de a reflént olyan rezzenéstelen megvetéssel képes énekelni, hogy eszünkbe nem jut hinni neki. A saját Song to Bobby araszoló, lassú építkezésében, fel-fel csapódó, nehezen összetéveszthető hangképzésében, aztán egyértelműen ott van a Mester keze, szája (gondoljunk csak az It’s all right Ma, I'm only bleeding-re), nem is szólva arról, hogy ki más lehetne Bobby, Can you tell me who were you singin' for? Nagyszerű választás végül Joni Mitchel Blue-ja is, az egyértelmű alkati hasonlóságokon túl vagy felül érdemben butítja le ezt a klasszikust, a fágyolos ének ugyanolyan távolról szól. És akkor a végére hagytam az elejét, merthogy a lemez első dala, mint egy buldózer, olyan, két perc kiszámított, feszes öntudatlanság. Hipnotikus az egész, mondanám, hogy monoton, a pattogó basszus, a cinek, de az ének valami olyan lendülettel vonyítja, hogy New York, hogy kimondhatatlan jól van, ami van.
Az egyértelmű hommage-okon kívül tényleg csak a legnagyobbak hangját hallani ki: az elektronikusra átnyergelt Dylan, a végletekig csiszolt Nick Drake vagy az eklektikus Rickie Lee Jones. ”Vegyétek meg”.
Meg visszanéztem a régi videóit: alkoholproblémai voltak (szerintem vannak), neurotikus, tördeli a kezét, és szép:

Et nous nous sommes promenés dans la Rue de Voltaire

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, azt kell mondjam, vállalhatatlanok voltunk mind a ketten. Olyasmi lehet, mint amikor G-vel Barcelonában a McDonald's-ba ültünk be sokadszorra és nyugodt szívvel megegyeztünk, hogy hallgatunk róla, ha hazaértünk. Másfelől meg nyilván sejtenem kellett, hogy nem Mátyás lesz az, aki majd kirángat engem a könyvesboltból illetve én sem fordítva. Annak az időnek a nagy része, amit nem két jól definiálható pont között, nem egy kávéházban vagy a szobánkban töltöttünk, könyvesboltokban telt el. Volt ott még CD meg DVD is. Igazából a folyamat visszafordíthatatlanságára akkor döbbentem rá, amikor a Rue de Racine közelében levő Gibert Josephben 20 perc után újra találkoztunk és megláttam Mátyás kezében a teli kosarat, őt magát meg fülig érő szájjal és mondania sem kellett, hogy megtalálta a Proustról szóló polcot (polcokat). Az előző éjszakai sétánk után, ahol is Proust és Nádas Péter testről való beszédének közös vonásairól hallgattam meg egy kiselőadást, tökéletesen átéreztem ennek a fejleménynek a súlyát. Erről a főleg használt-könyveket árusító helyről egyébként felesleges beszélni, katartikus élmény volt szembetalálkozni ennyi könyvvel; a méltóságunk már elveszett, nem is tudom miért nem kezdtünk el fényképezni egy könyvesboltban.
Az egésznek az lett a vége, hogy venni kellett egy táskát, hogy a könyvek Brüsszelig szállíthatóak legyenek.
A mellékelt kép utolsó este készült, az én részem a Daniel Arasse-tól kezdődik. Fontosabb megemlíteni (alulról felfelé haladva, erősen szubjektíven) Thomas Pynchon Gravity’s Rainbow-ját, aminek a borítóját nem más mint Frank Miller tervezte (tényleg gyönyörű), Gilles Deleuze Mille plateaux-ját, amire az utolsó előtti nap bukkant Mátyás, Edmond Jabès Le livre des questions-ját, amit már régen kerestem és két Cormac McCarthy regényt, akitől persze minden megvan franciául, úgy döntöttem akkor elkezdem őket.
Leszögezném, hogy nem ment el az eszem, csak kultúrsokk ért. Figyeltem, ennyi gyönyörű lányt egyszerre még nem láttam. És itt rögtön pontosítanom kell, mert valahogy úgy van az egész kitalálva, hogy egymástól ötpercnyi távolságra járnak-kelnek, mindegyikük mozog, de valamiféle rend szerint, el vannak osztva és így lehet elviselni. Mátyás biztosított, hogy a férfiakkal is ez a helyzet.
Persze tényszerűen volt a Pompidouban az a Bacon kép, amitől igazán nehéz volt elszakadni (a sok szar a főfolyosón volt, ezt meg kábé a wc mellé rakták), közben rájöttem, hogy minden rajongásom közül ez maradt meg eddig talán a leginkább, hogy ezeket a képeket, ha álmomból keltenek is fel, reflexből nézegetem. Volt, Marcel Proust háza, amit egy ideig kerestünk, aztán véletlenül találtunk meg. A Montmartre, a Sacré Cœur, ahonnan a kilátás magáért beszél és az az egészen furcsa ég is. Végül meg a 3 eurós DVD a Les monstres et les hommes, ami csak azért nem életem legbetegebb filmje, mert a perverzitásokat ”összekötő” mozgóképhez képtelen voltam történetet rendelni, mindegy. Itt mondja a szobába érkező nagymama mielőtt fenekelni kezdené az ártatlan, fiatal és kívánatos kisasszonyt, hogy cette fois je serai moins sévère que ça te serve de leçon. Szóval erre az egészre, én is csak elnézően bólogatok.

00:00

Megjöttem, élek. Párizsból, amiről még szándékozom írni, de lehet, hogy nem. A legjobb úgyis megjönni, merthogy a Tuileriák kertjében hétfőn Mátyás elegánsan egy üveg belga sörrel várt, nehezen leírható milyen jó volt, de a nevét már elfelejtettem. Most meg megjövök és egy üveg Chimay nevű csodával fogadnak meg Romy Schneider filmmel meg sok fával a kandallóban. A telefonom egyszer úgy döntött, hogy ő a térerőt elfelejti és a továbbiakban ehhez is tartotta magát. Szóval, amikor kábé az utolsó sms-t elküldtem messziföldre, hogy bizony mi most itt elegánsan rendeljük, ki a harmadik üveg chardonnay-t Párizs szívében és tudom, hogy jó úton vagyok valami felé, amit az argentin pincérlány is megért, erre az sms-re most kapom meg a választ, hogy ő meg Félegyházán van és irígykedjek. Tanulság vagy nincs vagy ez.
(Ezzel még a Bajtai András fertőzött meg otthon, ami engem is meglep,
nem sok közöm szokott lenni az ilyesmihez.)

Nem én

Nem én csináltam, hanem a Philippe és megettük. Lazac.

"Éj a töredéke is"

Most kicsit úgy érzem magam, mint egy illegális szervezet önkéntese, fáradtan, büszkén, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, a többi az emberiségen múlik. Borítékokat pecsételtem, bélyegeztem, nyaltam, nagyméretű lapokat hajtogattam órákon át. Nem tudható be ennek, de minden nap kicsivel később kelek, csúszom nem is tudom mi felé, elfelejtem megkenni vajjal a kenyeret, meghallgatom sokadszorra a Yasmina, a black woman című lemezt, azért ez még nem a vég. Este tizenegy és hajnal kettő között meg vagy olvasom a rossz francia regényt, amit még szeptemberben vettem (az oké, hogy a halott szerető levelezik az élővel, de nem kéne részletekbe bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy az angyalok testülete, hogyan akadályozza meg a repülő feltalálását a túlvilágon és ezért sajnos lassú a posta odaát) vagy végére érek az itteni dvd-gyűjteménynek (a mélypont nálam a Charlie és a csokigyár volt) vagy írok, szó szerint mint egy állat és nagyrészt lövésem sincs a minőségük felől, de ha az ötöde használható lesz, már jócskán túlteljesítettem eddigi önmagamat. Hétfőtől öt nap Párizs Dunajcsik Matyival, már van szállásunk a Louvre mellett. Végül meg Adam Green, mert nem normális:

(fotó: Florence Henri)

Ez üt

A félelmetesen nagy Archie Shepp.

Esik

Három napja nézem, ahogy kilencéves gyerekek színházat csinálnak. Még nincs szövegük, de gyakorolnak. Leülnek egy székre és örülnek, kidugják a fejüket egy asztal alól és szomorúak vagy felmásznak egy létrára, szemmel követnek valamit, ami nincs és akkor ordítanak. Amikor nem a színpadon állnak ötpercenként megkérdezik mennyi az idő vagy hogy hány kilométerre van innen Magyarország, közben meg ha megfeszítem magam se értem miről beszélnek, ők meg, hogy hogyan kerültem ide, szóval mondják ugyanúgy, ahogy a szüleiknek. Valaki azt tanácsolta, kezdjek el beszélni hozzájuk magyarul, hogy lássák nem vagyok értelmi fogyatékos és van olyan nyelv, amin folyékonyan beszélek. Öt óra körül a parkolóba gördülnek a nagymamák, nagypapák terepjárói, az egyik gyerek még megkérdezi milyen magas vagyok mondom, akkor magasabb vagyok az apukájánál, mondja és hason csúszva elhagyja a termet.

Angelopoulos

Théo Angelopoulos akkora zseni, hogy hülyeség bárkihez is hasonlítani, pedig nem lenne rossz névsor. Erre két filmje után jöttem rá. Az Odüsszeusz tekintete 1995-ös (a másik az Örökkévalóság és egy nap, benne az öreg Bruno Ganz, erről majd máskor). Harvey Keitel filmrendezőt alakít, aki megszállotja lesz három, elveszettnek hitt, filmtekercsnek a 20. század elejéről. Ezeket keresi, Bukarestben, Belgrádban és a szétlőtt Szarajevóban. Hidegrázós jelenetek, az uszályon szállított, szétszerelt Lenin szoborral vagy a mozdulatlan tömeggel egy út mentén végig, ahogy a hegyet (a ködöt?) nézik. Amikor Harvey Keitel a film vége felé végre eljut Szarajevóba, a becsapódó lövedékek elől menekülő emberektől az kérdezi ezt itt Szarajevó? Elég durva költészet.

1917. május

Az első világháború vége felé járunk, ez volt akkor, ami most kicsit más. Katonai korház, a jelenlegi ebédlő ablakában egy lábadozó baka áll. A képeslapot a frontra küldték. A ház északi oldalát látjuk.

En toute humilité

Én tényleg azt hittem, hogy a francia kultúra mindent asszimiláló, feltartóztathatatlan gépezete megelégszik azzal, hogy ”Sárli Sáplen”, de tegnap végignéztem a Szarvasvadász-t. A címe szerényen annyi volt, hogy Utazás a Pokol (leg)mélyére. Csak azt szeretném mondani, hogy látni Robert De Niro-t üvölteni, sírni, nevetni franciául, az egy időre bárkit lelki nyomorékká tehet.

Nyulat ettem az előbb

Jean-Marie, akiről már egy ideje írni akarok, fogalmam sincs mit csinál az életben, de biztos, hogy azt a két kezével teszi. Földműves, állatokat ad-vesz, vág le vagy asztalosműhelye van. Nem tudom. Abból a világból való, amihez nekem semmi közöm, de még csak megérteni sem fogom soha. Olyan természetes férfiassággal képes kezet fogni, arrább rakni egy széket, mit tudom én, ötven éves lenni, hogy ha kellően magabiztos lennék, azt mondanám, belőlem csak ez hiányzik. Másfelől termetre tökéletes képregényfigura, minden porcikája kissé elnagyolt; tapasztalt matróz, aki jó tanácsokkal látja el a fiatal főhőst. A keze például kétszerese a test arányaihoz képest, ilyen egy marok, csak ezt lehet rá mondani. Amikor először találkoztunk, megkérdezte, hogy városból jövök-e. Pár másodpercig haboztam, mert ez gyakran csak annyit jelent, hogy Budapest, de amikor felnéztem ő már a kezeimet figyelte és röhögött. Aztán mutatta az övéit, hogy ő nem városi.
Azt hiszem két hete, vasárnap, kimentünk a közeli erdőbe, hogy fát gyűjtsünk télre. Az egész valahogy úgy működik, hogy a város parcellákra osztja és kiadja a lakóknak az erdőt, hogy onnan elhordhatják a lehullott ágakat. Tüzelhetsz télen, ha rendben tartod, nagyjából. Reggel hét körül mentünk ki, Jean-Marie csak később érkezett meg, traktorral, a végén utánfutó. Másfél óra lehetett mire felpakoltuk az összes fát, de már akkor észrevettem, hogy amikor hozzám beszél, azt látványosan vidéki akcentussal teszi. Amit a többieknek mondott, azt tökéletesen értettem. Ez később sem változott, de ha elég bután néztem rá mindig elismételte, lassan. De volt, hogy csak hülyén vigyorogtam és a kezébe adtam egy rönköt. Miután lepakoltunk, fogta a fejszét és olyasmit csinált, aminek a működéséről megint csak halvány fogalmam sincs. A többieknek egészen természetes volt, csak ketten, magyarok éreztük magunkat furcsán. Fogta a fejszét és kétszer-háromszor akkurátusan körbejárt egy nagyjából negyven centiméter átmérőjű farönköt, nézte aztán kettécsapta, így. Ezt megismételte még párszor, kávézott velünk, de mielőtt elment volna még ledobott két vasdarabot az utánfutóról, az ékeket a biztonság kedvéért azért itt hagyja nekem, mondta.

Tournefou

Van egy aranyos elmélet arról, hogy mért is hívják Rue Tournefou-nak az utcát, ahol lakom. Pâlisban a Forradalom idején rendszeresen szolgáltattak igazságot, osztottak-szoroztak vagy polgárosdit játszottak. Ha észak felől haladunk dél felé, el a templom mellet, az út élesen jobbra kanyarodik. Nem a főtérre nyíló utca ez, hanem ami azzal párhuzamos. Szekereken vitték az elitélteket, amikor új fordulatot vett több minden is. Innen már tisztán a vesztőhelyre lehetett látni s az utasok jajgatni kezdtek, vagy egy-kettőre megőrültek. Ezért. Szóval én ebben a kanyarban lakom.

Reklám

Nagygergő (Eörtzen) képregényei (?) vannak a mostani Műútban, még 31 ilyen. Ha jól emlékszem még ihlettem is egyet. Szóval jók.

Nem Nebraska, de majdnem

Franciaországban az a jó, hogy ha azt mondom C’est beau, mindegy mikor, biztosan hevesen bólogatni kezdenek. Kinéznek az ablakon a tájra és bólogatnak, holott én a frissen lakkozott hajópadlóra értettem. Az ablakból figyelem a tizenegy órakor még sűrű ködöt, ha húsz méterig látok. Három hete kezdtük el a két szoba felújítását, ennek lassan vége, de van három új. Vettem Philip Morris dohányt, ez eddig a legjobb.
Legutóbb valami harmadosztályú katasztrófahorrort álmodtam végig, a magyar fajtából, ha van olyan. A Pogány Madonna látványvilágával kell elképzelni az egészet, ütős állóképek, hosszú snittek. A történet így visszagondolva a The Host és annak a Philip K. Dick novellának a keveréke, amelyikben az idegenek tárgyak alakját veszik fel, úgy mint törülköző, nadrágszíj stb. Szóval ezek rovarszerű lények voltak, ezerféle ellenszert kitaláltunk, ezerszer túljártak az eszünkön. A végső megoldásra nem emlékszem, csak arra, hogy már nem hittem benne. Kieveztünk (remélem nem a Balaton volt) olyan felfújható miniszigeten, pálmafával, aminek napernyője is van. Ketten maradtunk. Aztán egy vékony ujj benyúlt és kirángata a mellettem gubbasztó lányt(?), meg is ette, hallottam. Utána csend volt. Ott ébredtem fel, hogy egy kést vagy egy csavarhúzót szorongatok, mert én nem adom magam másnak szájára, azt biztos. Eddig kompenzáltam.
Ha okos lennék, rájönnék mit jelent, hogy napok óta Bruce Springsteen-t hallgatok. Ritkán megy, de mindig megpróbálom, mármint, hogy így értelmezzem magam, visszafelé. Nyáron az R-Go-val azért könnyebb volt, benne kiteljesedő infantilizmusomat látni. Egyébként, a körülményektől eltekintve (a sajátjaimtól), ez az 1982-es Nebraska album tényleg hibátlan. Hallgatam már, de most újra elővettem. Megígérem, többet nem mondom rá, hogy Bob Dylan epigon (ez milyen jó, és persze ki vezeti fel). Tőle furcsamód nekem pont most vált el élesen, amikor könnyen rá lehetne fogni. Nyersebb, mint a többi lemez. Ez sláger, mögötte halkan szól a Like a rolling stone, de én csak a néger ütőst nézem. A borító meg gyönyörű, a szélvédőre tapadt hóval, a valószerűtlenül nagy éggel. Karácsonyra olyan állkapcsot kérek, mint a Bruce Sprigsteené.
Voltunk Párizsban, találkoztam jó emberekkel, ha ez jelent valamit, jelentsen valamit. Meg az is, hogy sétáltunk az Ile Saint-Louis-on. Miután visszajöttünk éreztem azt, ami valahogy igazán hiányzott. Az, amikor nem túl közel égetik az avart. Nem túl közel. Kisebb gallyakat is. Olyan, mint rágyújtani mínusz fokban. Vagy mint most, egyszerre, rágyújtani és szagolni.

Leibovitz

Valamelyik nap végignéztem ezt az albumot. Főleg vérprofi, mindig, de időről időre valamit nagyon eltalál. Nyolcvan százaléka portré. Nem találtam meg a neten se a DeNiro-Pacino, se a Johnny Depp-Kate Moss fotót, de sorolhatnám még. Mint egy idióta, bambán néztem ezeket pár óráig, meg a voyeur pesze. A nő a kanapén Susan Sontag, akivel Leibovitz évekig együtt élt és akinek nagyjából végigfényképezte a halálát, korházi napjait, kemoterápiát, mindent. De csinált a hatvan éves Sontagról aktot is, fél mellel. A kopasz öregúr maga Burroughs. A legalsót meg találjátok ki.

"Előbb jön emberrre az érzés rája"

Mély bizonyossággal tudom, hogy sosem fogok megtanulni főzni. Azt hiszem, az összetevőket még tisztességgel be tudnám magolni, de az valahogy nem menne, hogy: ez és ez kellene, de ez és ez nincs itthon, helyette van két másik, illetve, ha ebből a fűszerből meg abból a sötétszínű másikból kicsit többet rakunk bele, akkor nem is kell az élénksárga színű, továbbá, mi lenne ha kipróbálnánk, ennek a receptnek egy másik változatát, húst is főzzünk bele és adjunk hozzá a végén egy kis mustárt.
Az agyam nem.
Merthogy bakonyi vargányalevest főztünk, van ugyanis itt most rajtam kívül más magyar is. Betámasztottam a laptopot a konyhába és főztünk, e-mailből. Aztán steak volt krumplipürével, kék mártással, a millefeuilles-t viszont rendeltük. Látom az eladó arcát a hentesnél, ahogy megkérdezi, hogy elég vastag szeleteket vág-e, mondjuk, hogy vágjon nyugodtan vastagabbakat, kérdezi, nyolc szelet, nyolc szelet, válaszoljuk, tesz egy lépést a vágódeszka felé majd hátrafordul és azt mondja, de ez drága.

Mikor átadja a becsomagolt húst még megkérdezi, ugye mi olaszok vagyunk. Lsd. első bekezdés.
„S csak aztán bukkan fel az érzés tárgya.”
Aztán szombaton Vézelay. Útközben a tompa kiábrándultság, hogy az 1000 fős falvakban rendre minimum egy 16. századi templom áll, és Vézelay, újra, hihetetlenül. A katedrális mögötti parkkal, a vadszőlővel a falakon, a temetővel és a késődélutáni kilátással a tájra. A giccs előtt kicsivel vagy sokkal, elragadtatott mondatok helyett, keresni a hibákat, nézni ki valahonnan, ahol mégiscsak inkább vagyok otthon. Mint nem tudom hol, itt, egy vesperáson.
Ma reggel, ahogy a kamrába mentem tejért hétharminc lehetett. Egy ing volt rajtam, enyhe köd, minden jel arra mutatott, hogy hideg van, de nem, egészen meleg volt. Visszajöttem, kiöntöttem a tejet. Az erdő felé jutott eszembe, hogy nem, előbb a tárgya, sokkal előbb, mondjuk egy repceföld, nem tudom, lesz-e valamié.
(fentről lefelé: a katedrális oldalról, Troyes-ban én, a katedrális szemből, belülről, Philippe és Miklós )

Keresett egyszerűség

Akkor felszedték a padlószőnyeget (lsd. „Akkor kitolták a bútorokat…”) s látszott, milyen szívósak a ragasztásnyomok. Ezek lettek aztán a legtisztább mozdulatok. Feküdtem a hajópadlón és néztem a gerendákat, nem tudom mikoriak lehetnek, egyáltalán azt sem tudom mikor épülhetett ez a ház, de mit nem tudok még.
Akkor már felkaparták a ragasztót, legfelül volt, ami a szőnyegből megmaradt, alatta a szövetréteg, legalul a ragasztó. Látszott, hogy mindenkinek kell majd egy másik, aki kezet mos, látszott, hogy egyedül nem fog menni, hogy ragadnak. Öt-tíz centis mozdulatok reggel óta, ebbe egészen sok minden belefér, mi mindent lehet így csinálni.
Ott volt egy tucat szerszám körülöttem, amiknek a nevét nyilván elfelejtem, amiknek a nevét magyarul sem tudtam soha. Amelyiknek a vége egy rombuszhoz hasonlít és amelyiknek inkább, más nem jut eszembe, egy mandorlához. Szóval ez látszott, de sejteni egészen mást lehetett.
Olyat nem mondunk hogy szar ember, hogy szar alak, azt igen, ez jutott eszembe.
Közben újra érezni kezdtem a hátam, hogy van. Nyitva volt az ablak, de így is csak a hígító szaga érződött. Nem hígító volt, jobbat nem tudok, a vegyi anyag meg hülyén hangzik.
Aztán, hogy mennyivel jobb, ha a kinyújtott bal lábam van fölül, mint ha fordítva. Aludni ellenben képtelen lennék ebben a helyzetben. Képes lennék.
A múlt század elején, most erre tippelek.
Nem volt nehéz ott feküdni, azt hiszem, ez látszott is rajtam. A másfél órányi zene másodszorra ment végig, léptetni az összeragadt ujjaim miatt nem tudtam, nem tudtak. Akkor hallottam meg a világ legártatlanabb dalszövegét (részletét). The Blue Nile volt persze: Will I tell you?/ Will you listen?/ If I tell you, what will happen? Most jön az, hogy keresetlen egyszerűség, a fentiekkel ellentétben.
Hogy akkor úgy kéne felkelni és odaállni valaki elé, vagy hagyni, hogy elém álljanak, hogy egyvalamit és egyféleképp tudok mondani csak, nem jöhet ki más a számon és akkor az ne attól függjön, megjegyezném, hogy fasz vagyok-e, vagy sem.

Most meg csak ez

Kezd kicsit szánalmas lenni, ahogy össze-vissza linkeket pakolok ide, de más ötletem nincs, a padlócsiszolásról tudnék mondjuk. Addig ez.

Le petit charmant monstre

Jó, hogy tizenegy óra van, jó, hogy most tusoltam, hogy hideg volt a padló az ágyig, jó, hogy nem fekszik mellettem senki, hogy van idő, hogy harmadszorra szól ugyanaz a szám, hogy az ablakból ilyenkor csak az első fáig látni, jó, hogy esik, jó, hogy az előbb azt olvastam, az eső az embereket is nyirkossá teszi, nemcsak a fákat, jó, hogy beteg a gesztenyefa, jó, hogy az északi szomszéd a temető, jó, hogy egy temető lehet szomszéd, hogy egyre kevesebbet süt a nap, hogy egyre többet, jó, hogy most nem azt a szót ismétlem, jó, hogy kelet felé viszont nincs kerítés, hogy de van egészen pontos határa a kertnek, jó, hogy ha rá gondolok fáj a térdem, október jó, jó, hogy azt álmodtam, az egyik barátomat fejbelövik az utcán, hogy nem mesélte valaki, hanem ott állt mellettem közben, jó, hogy már régen megfestették Istent csiga képében, jó, hogy ott mászik a kép alján, jó, hogy ezt félreértem.

ezt akkor most az urfipetinek

Nem mondok semmit, kezdésnek ötször kell megnézni egymás után vagy mint a jó bort...

Nem is úgy

Milyen érzés úgy ébredni, hogy nem egy viktoriánus regényben vagyunk, de a vadászidény most kezdődik el. Ez nem egy kérdés. Elmegyünk a terepjárók, a terepjárókra szerelt utánfutók mellett és bár fluoreszkáló mellény van rajtunk, azért izgulunk kicsit. A vadőr féltésből-e, vagy puszta reflexből, de mélyen a zsebébe nyúl és felénk mutatja tenyerét, a tenyerében lövedékek vannak. Vasárnap. Ez nem vicc, mondja, és egyetértünk vele. Az enyhe lejtő mentén, egymástól ötméteres távolságra, sötétzöldbe öltözött, törvénytisztelő öregurak várnak. Lehet az a kör, amit az erdőben teszünk, félórás, szembejöhet közben a helyi zöldségbolt tulajdonosa, lehet rajta barna tweed zakó, a vállán nagy kaliberű puska, futhat mellette tacskó, nyakában apró kolomppal, de amikor visszafelé jövünk és, ha a beszédet nem is, de a társalgás üresjáratait, magunkban, magyarul intézzük el, szóval amikor kiérünk az erdőszélre és feltesszük azt a kérdést, hogy vajon rég lehetett-e, hogy azt a főnevet használtuk valamire rengeteg, akkor ők még mindig, a vaddisznókra várnak.

„Hogy ha beszámozott deszkákon így vagy úgy, de végül térdre hull a herceg, a bennem élő nőnek meddig érne.”

Egy hatméteres, alumíniumlétra, ezt hordozni, körbe-körbe, két, egymásba illeszthető három méteres létrát. A leghátsó épület mögött nyírtam a rózsabokrokat. Ez egy nap volt. Ezt kell megszokni, hogy tényleg ennyi történt, a lassú könnyebbséget, amivel erről beszélni lehet, ha csak ennyit is.
Ülni egy sarokban vacsora után és egy filmet nézni a 4. köztársaság utolsó napjairól, ahogy egy öregember makacsul ismétli ugyanazt a félmondatot, vagy Romy Schneider hátát, megjegyezni melyik parfüm volt a kedvence, hány cigarettát szívott el egy nap.
Aztán hajnalban egy nagyobb kanapén. Nem tudom mit kérdeztem, de hogy mert ő már nem is tudja mióta ismer engem de mindenkit, ugyanúgy szeret, ezt válaszolta. Nem tettem fel a kérdést, hogy ezt egy rossz Don Giovanni szövegkönyvből lopta-e. Egy lakótelepi házból jöttem ki végül egyedül, mintha Félegyházán lenne, majdnem olyan volt, kerestem egy ideig, épp lekapcsolták az éjjeli lámpákat. Azok nem ottaniak voltak. És odajött Jacques Brel és megkérdezte mit szeretnék, melyiket? Meglehetősen kínosnak találtam a helyzetet, hogy akkor már csak dévényitibi bácsi hiányzik és ezzel együtt is előre tudom mit mondok majd, hogy akkor a Ces gens là-t ha lehet, köszönöm.

Három kötetet hoztam magammal, ez van az egyikben

Tandori Dezső
Egy lélekcsel, egy testcsel

Felejts, felejts, felejts el:
egy lélekcsel, egy testcsel,
magam tisztára játszva
elzuhanok a sárba.

A rézsút pásztortáskák
ernyőikkel bejátsszák,
vagy éppen más virágok,
gyöküktől másvilágok.

Onnét kezdődnek ők,
az örök-pihenők,
morzsolódnak, porulnak,
nincs is hova boruljak.

Fényes szemek: tükörkép
néz rám, már csak örökkébb,
csak az lehet; lehet, hogy
vágyam is velük elfogy,

elfogy vágyam reájuk,
csak az a toll, ruhájuk,
csak az a forróság az:
elfáradtam. Ne fárassz.

Kérlek máris: bocsánat.
Magad, magad ne fáraszd.
Ne kérd, hadd kérjelek,
amit úgysem lehet.

Persze, nem végleges,
a vég se, még, ha lesz,
ha lesz csak még: elég –
hidd, kérlek, ez a vég.

(1998)

CV

Pâlis Párizstól vonattal másfél órára, Troyes-tól autóval fél órára van, a kettő között.
Nem gondoltam, hogy lesz abszurdabb mosdóm, mint a dalszínház utcai, de lett. Mondjuk 3 méter hosszú és 1,5 méter széles, az egyik felében a vécé, a másikban a mosdókagyló van, a kettő között meg a lefolyó. Szóval lehajtom az ülőkét, elrakok mindent, ami elázhat és tusolok.
Volt a hétvégén egy olyan hogy Journées européennes du patrimoine. Olyan mint a Múzeumok éjszakája, de nem este van, illetve nem csak.
Aztán láttam vasárnap egy vak papot misézni, két oldalról fogták, tapogatta az oltárt, a kezébe adták a kelyhet. Ilyen lehet, gondoltam, a Rózsa nevében az a másik vak, neki kéne eljátszania, de inkább derűs volt.
Lsd. képek, ez.

A boldogság

Két fej articsókát ettem meg három nap alatt, hús nélkül. Ha nem magamat látnám, valakit most nagyon megvetnék.

Vernissage, vagy mi

Ha egy régió (Champagne-Ardenne) 100 alkotótól kér munkát egy kiállításra, a megnyitóra bizonyosan sokan jönnek majd el. Erre a legelegánsabb játszani, nagymamákra, rokonokra, meg hogy mindenkire büszke lesz valaki. Ez nem feltétlen meglepő, de ilyen nagy dózisban azért mégis. A troyes-i polgármester megnyitóbeszéde alatt a fogócskázó unokák sem hiányoznak. A résztvevőket könnyű kiszúrni, a kedvencem az a művésznő (sic!), aki festékfoltos nadrágban jön el. A képek nagy része mintha a siófoki parton készült volna.
Van alvó kiscica, játszadozó agár, mosolygó öreg házaspár. Bor-pogácsa helyett chips, oliva bogyó és cidre, de ami utána jön, azt a mennyiségre való tekintettel nem hiénázásnak, inkább fosztogatásnak nevezném. Nem tudom, zseniális.

Első nap, Pâlis

Vénusz az ágyon fekszik, Vulkánusz mellette térdel, Kupidó alszik. Vénusz szemérmét vagy betakarják, vagy pont, hogy ki. A háttérben a fényes fém felület vagy tükör, vagy harci pajzs, benne Vulkánusz Vénusz fölé görnyedő teste. A tükröződő kép azonban pár pillanattal előtte jár a tükrözöttnek, mondja Arasse, itt ugyanis Vulkánusz már két lábbal az ágyon térdel és elfelejti miért is jött, elbűvölik, felesége szemérme bűvöli el. Ekkor, mozdulatába merevedve, valóban egy nimfát leső szatírhoz hasonlatos. Marsra a 15x10 cm-es, fekete-fehér reprodukción kifejezetten nehéz rálelni, ahogy kidugja fejét az asztal alól, a jelenet felé fordul és alig láthatóan megcsillan a sisakja.

On n'y voit rien

A Deák tér jutott eszembe, ahogy a 60 kilós csomaggal a pályaudvar mögött felfelé mentem, ahogy egy napja még ott álltam. Akkor meg az elmúlt három év. Hogy aggasztóan könnyen húzok párhuzamokat köztük, hogy viszonylagos precizitással tudom például, mit csináltam tavaly ilyenkor. Fogtam magam és a laptopot, elmentem az esőben egy kocsmába, hogy egy e-mailt mindenképp elküldjek, azelőtt ültem a hatvanegyesen, mégelőtte meg valakivel kibuszoztam Kelenföldön túlra.
Hogy utcanevek mentén egészen pontosan visszakövethető mindenem.
Felmentem aztán lejöttem azon a lépcsőn, váratlanul. Három éve K.-val ugyanitt mentünk fel, a nap erősebben sütött. A Simon mágust forgatták itt, Andorai leszáll a vonatról és követi a francia lányt. Az a lány megy fel azon a lépcsőn. A filmet elsőre egyedül, másodjára valakivel láttam. Itt vagyok és fogalmam sincs mire emlékezem, mi emlékeztet mire, palatető rendhagyó igére, vagy a tüdőgyulladásom, amikor nem is tudtam róla.
Kantról mesélték, hogy öregkorában cetliket írt és telerakta vele a házat. A cetlikre azokat a dolgokat írta fel, amiket el kell, hogy felejtsen. Valahogy így kéne ennek is működnie.