Jobb híján

Balthus Emlékiratait olvasom egy ideje. Képzeljünk egy embert, bár nem olyan könnyű, aki 6(!) évesen, szeretett macskájának halálakor, egy sorozatot fest, rajzol Mitsou-ról. A család közeli barátjának, Rilkének annyira tetszik, hogy kiadatja és élőszót ír hozzá. Namost Balthus tényleg mindenkit ismer a 20. századból, anekdotagyűjteménynek is jó a könyv. Char-ból egy kukkot nem ért, vallja be tisztesen, Mondrian-t szívből sajnálja az absztrakcióért, Blanchot-ért, Michaux-ért lelkesedik aszkétizmusukért, Chagallt szidja ahol tudja (nagyon helyesen), Artaud-ról meg mint a bátyjáról beszél.
Egyébként meg elég sokat szenvedek ezzel a könyvvel. Zavarbaejtően egyszerűek ezek a szövegek, nyelvtanilag, intellektuálisan vagy ahogy akarom. Szóval, hogy várod a nagy embert megszólalni, mert biztos vagy benne hogy nagyot mond. Nagyot is mond, csak kicsit máshogy, nem kategorikusan. Kiröhögöm tízszer, lerakom, elnézek neki valamit, mondván biztos szenilis, aztán rájövök, hogy dehogy. Mert azokon a végletekig csiszolt képeken is, amiket, mint valami homályos szertartás részeként, egész életében, állhatatosan festett, azokon is valami hasonló történik. Ez az egészen ritka naivitás, ami se nem egyszerűség, se nem korlátoltság. („El kell érni a tájnak ezt az egyensúlyi pontját. Azt hiszem, ha elérhettem, a bennem élő kötetlenségnek, türelemnek, paraszti dísztelenségnek hála, amit el kell sajátítanunk anélkül hogy egy hamis egyszerűségnek, művi ártatlanságnak engednénk, vagyis nem úgy mint Chagall. Az élet az Alpokkal szemben megtanított erre a szükségszerűségre. Ebben a várakozásban lenni. Ebben a megmutatkozásban. Abban a reményben, hogy felszabadul.”) Hogy remekműveket festett, affelől egy pillanatig kétsége nem volt.

Párizsban meg most van egy Kurosawa-kiállítás, a festményiből! Az előbb néztem végig a katalógusát, elképesztő. Valójában ezek storyboard-nak lettek kitalálva, csak Kurosawa kicsit tovább ment, kidolgozta őket. Nem hiszem, hogy eljutok rá, hacsak nem szerdán, vagy vissza, januárban, vasárnap (?). A képen Fellinivel mulatnak, szemmel láthatóan jól
Egyébként meg tényleg csak ilyesmi van, három hónapot kellett várnom az első Steven Seagal filmre franciául, ráadásul pont az Úszó erőd (Piège en haute mer) volt az, elolvastam a Blood Meridian-t (Méridien de sang, igen, röhejesen hangzik), de ha jobban belegondolok mást nem is akartam. Most mondjam úgy hogy ebből látszik, kezdenek fogyni a rögeszméim?