




Az agyam nem.
Merthogy bakonyi vargányalevest főztünk, van ugyanis itt most rajtam kívül más magyar is. Betámasztottam a laptopot a konyhába és főztünk, e-mailből. Aztán steak volt krumplipürével, kék mártással, a millefeuilles-t viszont rendeltük. Látom az eladó arcát a hentesnél, ahogy megkérdezi, hogy elég vastag szeleteket vág-e, mondjuk, hogy vágjon nyugodtan vastagabbakat, kérdezi, nyolc szelet, nyolc szelet, válaszoljuk, tesz egy lépést a vágódeszka felé majd hátrafordul és azt mondja, de ez drága.
Mikor átadja a becsomagolt húst még megkérdezi, ugye mi olaszok vagyunk. Lsd. első bekezdés.
„S csak aztán bukkan fel az érzés tárgya.”
Aztán szombaton Vézelay. Útközben a tompa kiábrándultság, hogy az 1000 fős falvakban rendre minimum egy 16. századi templom áll, és Vézelay, újra, hihetetlenül. A katedrális mögötti parkkal, a vadszőlővel a falakon, a temetővel és a késődélutáni kilátással a tájra. A giccs előtt kicsivel vagy sokkal, elragadtatott mondatok helyett, keresni a hibákat, nézni ki valahonnan, ahol mégiscsak inkább vagyok otthon. Mint nem tudom hol, itt, egy vesperáson.
Ma reggel, ahogy a kamrába mentem tejért hétharminc lehetett. Egy ing volt rajtam, enyhe köd, minden jel arra mutatott, hogy hideg van, de nem, egészen meleg volt. Visszajöttem, kiöntöttem a tejet. Az erdő felé jutott eszembe, hogy nem, előbb a tárgya, sokkal előbb, mondjuk egy repceföld, nem tudom, lesz-e valamié.
(fentről lefelé: a katedrális oldalról, Troyes-ban én, a katedrális szemből, belülről, Philippe és Miklós )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése