„Hogy ha beszámozott deszkákon így vagy úgy, de végül térdre hull a herceg, a bennem élő nőnek meddig érne.”

Egy hatméteres, alumíniumlétra, ezt hordozni, körbe-körbe, két, egymásba illeszthető három méteres létrát. A leghátsó épület mögött nyírtam a rózsabokrokat. Ez egy nap volt. Ezt kell megszokni, hogy tényleg ennyi történt, a lassú könnyebbséget, amivel erről beszélni lehet, ha csak ennyit is.
Ülni egy sarokban vacsora után és egy filmet nézni a 4. köztársaság utolsó napjairól, ahogy egy öregember makacsul ismétli ugyanazt a félmondatot, vagy Romy Schneider hátát, megjegyezni melyik parfüm volt a kedvence, hány cigarettát szívott el egy nap.
Aztán hajnalban egy nagyobb kanapén. Nem tudom mit kérdeztem, de hogy mert ő már nem is tudja mióta ismer engem de mindenkit, ugyanúgy szeret, ezt válaszolta. Nem tettem fel a kérdést, hogy ezt egy rossz Don Giovanni szövegkönyvből lopta-e. Egy lakótelepi házból jöttem ki végül egyedül, mintha Félegyházán lenne, majdnem olyan volt, kerestem egy ideig, épp lekapcsolták az éjjeli lámpákat. Azok nem ottaniak voltak. És odajött Jacques Brel és megkérdezte mit szeretnék, melyiket? Meglehetősen kínosnak találtam a helyzetet, hogy akkor már csak dévényitibi bácsi hiányzik és ezzel együtt is előre tudom mit mondok majd, hogy akkor a Ces gens là-t ha lehet, köszönöm.