Vernissage

Philippe Brame-nak (főleg neki köszönhetem, hogy most itt vagyok) nyílik kiállítása csütörtökön, Pesten. Minden info felül. Akinek van ideje, de akinek nincs, az is menjen. Szép tiszták a keretek, én mostam őket. Már bocsánat, de ilyen kurvaszép képeket csinál.

Pâlis

Sétáltam tegnap. Itt lakom, de már nem sokáig. Meg ami körülötte van.

Rien de rien, je ne regrette rien

Amikor Futaki az ablak elé ül és azt mondja, hogy elszegődik éjjeliőrnek egy csokoládégyárba, esetleg kapusnak egy lánykollégiumba, hogy megpróbál mindent elfelejteni, csak egy lavór melegvizet akar esténként és hogy ne kelljen semmit csinálni, csak nézni, ahogy telik a kurva élet, akkor ha teljesen nem is vagyok meggyőzve, de elcsodálkozom.

Lesz egy kiállítás Pesten, amiről hamarosan többet is írok ide és aminek az előkészületeiben kicsit részt veszek, magyarán lepucolom az üvegeket és keretbe rakom a képeket.

Sok mindent csináltam a múlt héten, de főleg össze-vissza vagdostam a tenyeremet. Megírtam a kritikát, egy napig baromi elégedett voltam, aztán most már inkább nem.

A mai filmajánló, leszámítva a direkt felütést, Nuri Bilge Ceylan, róla már volt szó, új filmje, a 2008-as Három majom (Üç maymun), amivel Cannes-ban a legjobb rendező lett. Tessék megnézni. Kicsit hatásvadászra sikerült a trailer (fent van az egész film is csak nincs hozzá felirat):



Egyébként most az mozgat, hogy pénteken megyünk Hollan-kiállításra.
Ha akarnék se tudnék szellemesebb lenni.
Nagy, értelmetlen szarvasmarhák vonulnak.

március

Hihetetlen, hogy mennyire tönkre tudja tenni az ember idegeit ez a szakma. És talán nem is annyira a műtétek, ahol az ember nyugodtan felvághatja felebarátja hasát, hanem a konzultációk, ahol a terápia felerészben magától értetődően abból áll, hogy figyelmesen végighallgatja felebarátja nyavalyáit és fájdalmait anélkül, hogy felvágná a hasát.

Mikor már nem bírtam tovább, újból elhúztam a csíkot (és még ez panaszkodik - gondolja ön) Arábiába a Vörös-tenger érintésével. Négynapi tűző napsütés, porzó homok, vergődés a korallok között, mindez újra megértette velem, nem túl eredeti a felfedezés persze, hogy nem munkára születtem.

Itt egy kiadós húsvéti havazás után - öröm volt nézni, hogyan evickélnek a turisták, akiknek napsütést ígértek, a latyakos hóban - végül (amint a turisták elmentek) beköszöntött a tavasz. Tudja, hogy nem tart sokáig, ezért versenyt nyílnak a virágok - valóságos kis rét van a ház mögött hatalmas sárga és lila foltokkal.

Amíg Stendhalra korlátozódik önnél a robot, addig nem tudom sajnálni. Ami engem illet, egy előadást sóztak rám - a bejrúti bölcsészkar jóvoltából Tudomány és költészet címmel. "Meg kell csinálni."

Hozza magával a bandát is! A csemetéket betesszük a kedvesnővérekhez, amíg mi elmegyünk csavarogni.

Üdv.
Lorand

Jeruzsálem, 67. 4. 7.

Sokszor ment már ez

Én hülye, végigcsináltam egy másfél órás bemelegítést a színészekkel, most meg alig tudok járni.

Barthes

Barthes most megjelent Gyásznaplóját (Journal de deuil) olvasom két napja. Közel két évig írta, 1977. október 26-án kezdte el, kis cetlikre jegyezte fel ezeket a pársoros reflexiókat. Egészen megdöbbentőek, de ezzel olyan sok mindent nem árultam el. Tisztán látszik, hogy egy könyvet szeretett volna ezekből összeállítani, főként a gyász (deuil) működése érdekli, amit mindenekelőtt egy mozdulatlan valaminek tart, szemben azzal, amit idővel elmúlik. Ezért sokszor nem is gyásznak, hanem fájdalomnak, bánatnak hívja (chagrin). A gyász nem valakinek a hiánya Barthes szerint, hanem fokozottabb jelenléte, nem eltűnés, hanem bevésődés, seb (blessure). Gyönyörű részek, az elsőt október 27-én írta, itt van pár darab:

Nászéjszaka.
A gyásznak van éjszakája?

Anyám halála előtti vágyaim (a betegsége alattiak) most már nem teljesülhetnek, hiszen ez azt jelentené, hogy a halála által teljesülnek be – hogy a halála, ebben az értelemben, vágyaimra nézve felszabadító lehetne. De a halála megváltoztatott, már nem vágyom arra, amire azelőtt vágytam. Várni kell – feltételezve, hogy megtörténik – hogy egy újfajta vágy kialakuljon, egy halálát követő vágy.

Sokan szeretnek, de ettől kezdve a halálom nem ölné meg egyiküket sem.
- és ez az, ami újszerű

Néha, nagyon rövid ideig, egy tiszta pillanat – akárha érzéketlenség lenne – ami nem a felejtés pillanata. Ez megrémít.

Zavart és már-már önvádat érzek, amiért néha úgy hiszem, hogy a gyászom érzékenységre korlátozódik.
Mintha egész életemben nem csak meghatott lettem volna.

Kinek tehetném fel ezt a kérdést (a válasz reményével)?
Élni tudni anélkül, akit szerettük azt jelenti-e, hogy kevésbé szerettük, mint azt korábban hittük…?

Amíg anyám élt (vagyis egész eddigi életemben) az elvesztése miatti félelem neurózisában éltem.
Most (ez az amire a gyász megtanít) ez a gyász hogy így mondjam az egyetlen részem, ami nem neurotikus: akárha anyám, utolsó ajándékaként, messzire vitte volna tőlem ezt a rosszabbik rész, a rettegést, a neurózist.

Ma reggel nagy nehezen, újranézve a fotókat, az egyik felkavart, anyám kislányként, csendes, visszahúzódó, Philipe Binger mellett (télikert, Chennevières, 1898).
Sírok.
Öngyilkos sem akarok lenni.

Kitöltöm, belakom a fájdalmamat.
Minden elviselhetetlen, ami abban akadályoz, hogy belakjam a fájdalmamat.

A belső gyásznak nincsenek jelei.
Ez az abszolút belső kitöltése.
Eközben minden bölcs társadalom előírja és szabályozza a külső gyászt, a gyász kivetítését.
A miénk nyomora, hogy tagadja a gyászt.

Azt hiszem, ez a kedvenc képem

Robert Creeley
Self-Portrait

He wants to be
a brutal old man,
an aggressive old man,
as dull, as brutal
as the emptiness around him,

He doesn’t want compromise,
nor to be ever nice
to anyone. Just mean,
and final in his brutal,
his total, rejection of it all.

He tried the sweet,
the gentle, the “oh,
let’s hold hands together”
and it was awful,
dull, brutally inconsequential.

Now he’ll stand on
his own dwindling legs.
His arms, his skin,
shrink daily. And
he loves, but hates equally.

Ha majd egyszer identitásválságba kerülök, jusson eszembe hányszor hallottam: Et voilà Marcel, notre jeune ami hongrois!

Histoire de l'œil

"Mások számára a mindenség jól szituált. Jól szituált, a jól szituált embereknek, akik ivartalanították látásukat. Ezért félnek az obszcén dolgoktól. Semmiféle szorongás nem keríti hatalmába őket, amikor meghallják a kakast kukorékolni vagy észreveszik a csillagos eget. Általában a test örömét azzal a feltétellel tapasztaljuk meg, hogy legyen íztelen.
De attól fogva, nem volt többé kétséges: nem szeretem azt, amit a test gyönyörének hívunk, ugyanis íztelen. Azt szeretem, amit piszkosnak hívunk. Egyáltalán nem elégülök ki, épp ellenkezőleg, a megszokott kicsapongástól, mert az csak a kicsapongást szennyezi be és mindenestül érintetlenül hagy egy emelkedett és tökéletesen tiszta, lényegi részt. A kicsapongás, amit ismerek nem csak a testemet és a gondolataimat szennyezi be hanem azt is, amit előtte képzeltem és főképp a mindenség csillagos egét. " (Georges Bataille)

Ez-az

Azt hiszem kedden megtörtént életem legkínosabb "belépője", de mint később kiderült csak nekem volt kínos, értelemszerűen. A darab előtte meglepően jó volt, nem is tudom mire számítottam, két színész három óra, Saint-Germain en Lay-ben, ami enyhén szólva is Párizs pénzes negyede, csendes, gyönyörű kis utcákkal. Később volt evés-ivás, főleg ivás és olyan hajnal kettő felé indultunk el. Hely a Rue de Gobelin-nél már nem volt ezért egy ismerősnél szereztek nekem szállást, akivel még nem találkoztam és aki ebben az időpontban már aludt, de üzente, hogy a kulcs a lábtörlő alatt lesz. Szóval kiraktak a Place d'Italie-n, felmentem a hatodikra, rendes párizsi bérház, a lépcsőház egész fából és kábé olyan széles mint a vállam. Patrickot, mert hogy így hívták, reggel láttam. Megkérdezte kérek-e kávét, nem kértem. Többször, több irányból futottam neki, hogy megköszönjem a vendégszobát, aztán inkább kedvesen elmentem.

Elolvastam Georges Bataille első könyvét, ami azt hiszem egy pornó-kisregény és még nem tudom eldönteni, hogy jó-e. Mindenesetre baromi izgalmas összeolvasni másokkal. És megvettem ezt a nagyszerű lemezt.

Van egy olyan fiatal (45 éves), orosz rendező, hogy Andrej Zvjagincev, két filmje van. tegnap megnéztem a másodikat. Az első, A visszatérés, nálam az utóbbi 15 év legnagyobb filmje. Zvjagincev most az, aki a legtöbbet merít Tarkovszkijtól, de a tanulsága ennek az egésznek, hogy rá kell jönni, hogy ezen a szinten ez tökéletesen lényegtelen. Hogy így nem lehet, vagy az nem lopás. A The banishment-ben, ahogy egy vaságyat felvesz, vagy egy penészes falat. Vagy az erdő-jelenet, mint az Iván gyermekkorában. A nagy különbség azért szerintem ott van, hogy sok-sok világos színt használ. Nem szürke, nem fakó vagy fekete-fehér, hanem az az állapot, amikor a mélyvöröst kiszívja a nap és még látszik az eredeti szín. És ez rengeteget csavar rajta, itt nem leépülés, rombolás, elhasználódás van, hanem a táj egyfajta kiismerhetősége, hogy nem feltétlen fenyegető, ami aztán vagy jobb vagy rosszabb. Hatalmas. Egy kis ízelítő.

A visszakéz negyedik napja

Megegyeztünk, hogy a Duracel-nyuszi nem működik, lábjegyzet lesz szegényből. Az esti hírekben az erasmusos francia lány eltűnése óta most először volt szó Magyarországról, a magyar síkon suhant az autó majd megállt egy falusi háznál. Parasztasszonyokat mutattak, ahogy gonoszul tépik a szárnyasok tollát, hogy jól megszedjék magukat a Svédországba exportált párnákon. Aztán egy svéd középosztálybeli ordított a kamerába, hogy ilyen áron nem kellenek azok a párnák. És kész. Én meg soha nem fogok megtudni semmit a jordán felső tízezer mindennapjairól. Vagy a török börtönökről, ez majdnem olyan valószínű. Írtam ezt tizenegy órakor. Az épületnek ez a része közvetlenül a temető mellett van, a templomharangot néhány hete megjavították és ahogy szól, most is, mintha a másik szobában harangoznának. És akkor holnap megyek Párizsba. És tökéletesen így érzem magam és hogy ez milyen.

2009

Ez túl szép ahhoz, hogy ne rakjam ki ide, meg most kaptam egyébként. A jobb oldali, vidám fiatalember kilétére tippelni lehet.

Messze

Aki olvassa ezt, annak kötelező megnéznie

"meleg víz hideg én jól vagyok"

Az, hogy valószínűtlenek a napjaim, még semmiféle értékítéletet nem tartalmaz. Egy ideje hárman, aztán négyen és újracsak hárman élünk egymás mellett. Felkelek, amikor tudok, ez mindig jókora megalkuvás, állok a tükör előtt, nincs étvágyam, eszem joghurtot, aminek a neve valami olyan ócska szójátékra épül, hogy én szégyellem magam. Legtöbbször a salátát csinálom én, nem állítom, hogy önálló lettem, de szószt szerintem már egészen jól tudok csinálni. Aztán, ahogy most is, ülök a másik épület felső szintjén, ahol napok óta szinte csak én vagyok, töltök valami filmet, különféle, egyszerű informatikai problémákat oldok meg. Tegnap fordítottam is, nem tudom mennyire fog működni a Duracel-nyuszi tükörfordítása franciául.

Olyan megnyugtató, rezzenéstelen, seszínű és ritmikus ez az egész, nyirkos, szétázott kert, hogy nem hagy más választást, mint hogy magamra figyeljek.

Amikor először láttam a Szilágyi-albumban, március lehetett, aztán megtaláltam a Múzeum körút egyik antikváriumában a könyvet, amin az a hal van, azt hiszem azóta nézem folyamatosan ezeket a Kerekes-képeket.

Most meg, hogy oldalra, ki az ablakon, látom a két traktort a zöld palatető alatt. Októberben még tudtam, hogy ott vannak, néha reggelenként hallottam is, hogy használják őket, de mióta fagy, nem.

Majd megyek Párizsba, a héten várom postán a Fehér királyt, februárban esténként szerintem azzal leszek el, írok róla, magamhoz képest sokat. Tessék magunkra vigyázni.

"Nem próbálta az, aki ilyet mond, az ilyesmit."

Seduce and Destroy

Mondjuk egy hónapja, már nem tudom hogyan, de egy olyan oldalra vetődtem, ahol, miután az ember beírja a pontos születési dátumát és üt egy entert furcsán görbülő zöld vonalakat lát a monitoron, azt hiszem szinusz görbéket. Ott van előtte az eddig leélt hétezer valahány napja és hullámzik. Nehéz nem elgyengülni a látványtól, élete összes hullámvölgyétől és fennsíkjától. Szóval az adott napra ez az izé kiszámolja az aktuális szellemi, fizikai, mittudomén szexuális képességeinek állapotát. Namost nekem aznap egyik sem volt 15% felett, ami azt hiszem nagy szó és azt a tanácsot kaptam, hogy ne menjek emberek közé.

De lényegében csak annyit akartam mondani, hogy napok óta nem tudok szabadulni ettől.

Bresson főleg

"A hangosfilm feltalálta a csendet." (Robert Bresson)

"Megyek mint tábori csönd"

Most, hogy kezdem visszanyerni az emberi arcomat, egyre kevesebb dolog egyre kevésbé foglalkoztat vagy egyre kevesebb dolog foglalkoztat egyre kevésbé. Visszajöttem és rögtön három napig feküdtem az ágyban valami miatt, amit még otthon kaphattam el, mondjuk a Dénesnél, de a félnapos utazás és a kevés alvás miatt itt jött elő. Életem legrosszabb filmjeit néztem meg zsinórban, de amint azt tudjuk a keresést sosem szabad feladni. Nem igazán van mit mondani, tervem még ennyi se. Talán, hogy igyekszem szisztematikusan kevesebbet írni magamról ide, ami jó, de lehet hogy elgyengülök. És az elkövetkező évben jó lenne vele (1, 2)foglalkozni, ti. sok-sok rohangálás után rengeteg minden adott. Legyen akkor egy részlet egy hihetetlen interjúból (köszönet Dragomán Györgynek, hogy előásta):

Edmond Jabès: Az első trilogiában - A Kérdések Könyve, Jukel Könyve, Vissza a Könyvhöz - nagyon hangsúlyosak a zsidóságra tett utalások. Ezeknek a könyveknek a középpontjában két kamasz története áll, két szerelmesé, akiket deportálnak. Visszatérnek a táborból; a lány megőrült, és kiáltásait nem lehet megkülönböztetni az üldözöttek kiáltásaitól, azoktól, akiket a századok során üldöztek és meggyilkoltak. A második kötetben a fiú öngyilkos lesz, és minden mintha a a halála után történne vele. De ez a halál utániság egy halál előttiség is egyben... olyan mint az emlékezet, mintha mindig lenne valami, ami korábbi minden másnál. Azután jönnek a rabbik.. hogy reflektáljanak, hogy kérdezzenek, és igy tovább. De ez nem csak ennyi. Ez egy hatalmas párbeszéd időben és időn kívül. Ezek az emberek pedig, akiket nemegyszer évszázadok választanak el egymástól, csakis a kérdéseik formájában tudnak beszélni egymással.

Paul Auster: Miért van ez így?

EJ: Azért, -és ezt Blanchot vette észre, egy a NFR-nek írt, 1964-ben megjelent cikkébe,- mert ha két ember beszélget, egyiküknek mindig hallgatnia kell. Mi például most éppen beszélgetünk, és amikor én beszélek, ön arra kényszerül, hogy csendben maradjon. Ha mindketten egyszerre beszélnénk, egyikünk sem hallaná, hogy mit mond a másik. Ebben a magára kényszeríett csendben viszont ön egész idő alatt kérdéseket és válaszokat formál, mivel nem szakíthat folyton félbe. És ahogy én folyamatosan beszélek, ön folyamatosan szabadul meg a kérdéseitől: áhá, mondja magában, szóval így értette, rendben. De mi lenne akkor, ha nagyon hosszan beszélnék, aztán meg elmennék, és magának nem lenne lehetősége válaszolni? Amikor újra találkoznánk, maga nem válaszokkal, hanem kérdésekkel folytatná. Ez az. ahogy a rabbik felelgetnek egymásnak. Mindegyik megszabdult már a kérdéseitől és képes arra, hogy elmondja, mi az, amit gondol. Nem mindig kérdeznek, hiszen néha válaszolnak is. Csakhogy a válasz máris kérdést provokál valaki másból. Az egész könyv e szerint a módszer szerint működik. Először egy párbeszédet értelmeznek, aztán egy másodikat, egy harmadikat, negyediket... és aztán az első párbeszéd, ami látszólag félbemaradt, hirtelen folytatódni kezd, ötven oldalal később, mikor már ezernyi egyéb dolog történt.

(...)

PA: Szövegeinek tördelése egyike írásai legszembeötlőbb jellemzőinek. Meghatározza a mű ritmusát és felrősíti a szövegben megteremtett töredékességet. Ezek a váltások valamilyen rendszer szerint történtek, vagy pedig többé-kevésbé ösztönösek?

EJ: A váltás néha magától történik, de a dolog többnyire munkát igényel. Nincs előre eldöntve, de ahogy a szöveg halad, megjelennek azok a dolgok, amelyek mintha egyre messzebbről és messzebbről származnának, mintha egy másik könyvből, vagy a könyvben meglévő könyvből jönnének... és ez az, ami dőlt betűvel van szedve. A hosszabb szakaszok általában magához a könyvhöz tartoznak, a könyvhöz, amely éppen megíródik, és szerepük a történet folytatása, illetve a kérdésfeltevések folytatása. .. A dőlt betűvel szedett szöveg viszont maga is egy könyv, ami a másik könyvvel egyidőben jön létre. Egy könyv mindig egy másikat hordoz magában, az pedig szintén egy másikat... A hosszabb és rövidebb szakaszok megoszlása ritmus kérdése. Számomra ez nagyon fontos. Egy teljes mondat, egy költői mondat mindig lélegzik, mindig engedi, hogy az olvasó mélyeket lélegezzen. Vannak helyek, ahol a mű önmagába fordul, a légzés szaggatottá válik, és nem könnyű levegőt venni. Azt mondják, Nietzsche azért írt aforizmákat, mert szörnyű fejfájások gyötörték, s emiatt képtelen volt egy ülésben túl sokat írni. Akár igaz ez, akár nem, én meg vagyok győződve arról, hogy az írás testi munka. Az ember a testében él, és a könyv elsősorban a test könyve. Az én esetemben az aforizma - amit akár meztelen mondatnak is nevezhetnénk- abból az igényből származik, hogy a szavakat fehérséggel kell körbevenni azért, hogy hagyjuk őket lélegezni. Mint tudja, én asztmás vagyok, és néha nagyon nehezen lélegzem. Gyakran érzem, hogy magamnak segítek lélegezni azzal, hogy engedem a szavaimnak, hadd lélegezzenek kedvükre. Egészen hihetetlen, mennyire megéli az ember az írást... Emlékszem, mi történt velem egy pár évvel ezelőtt. Éppen befejeztem a A Kérdések Könyvének hét könyvét. Ez áprilisban történt. Az asztmám általában májusban a legrosszabb, de ez a május úgy múlt el, hogy alig éreztem valamit. Eljött a június, és még mindig remekül éreztem magam. Az orvosom, aki mellesleg régi barátom, meglátogatott, és elmondtam neki, hogy milyen különös, hogy ilyen jól érzem magam az évnek ebben a szakaszában. Azt felelte, talán azért van, mert befejeztem a könyvek sorozatát, és megszűnt az írással járó kínlódás. Nem sokkal később elmentem nyaralni, a tengerpartra, ahol mindig remekül szoktam érezni magam, aztán szeptemberre tértem vissza Párizsba, s ez általában egy jó hónap szokott lenni. Ekkor felhívott a kiadóm, és arra kért, hogy írjak egy fülszöveget. Az ilyesmi általában gondot okoz, gyakran elég nehezemre esik, de két-három nap alatt azért megcsináltam. A szöveg utolsó mondata a következő volt: "Ezzel a könyvvel, mely a hetedik a sorban, A Kérdések Könyve a végére ért." Aznap éjjel átéltem életem legsúlyosabb asztmás rohamát. És ezt a "végére ért" kifejezés idézte elő. Szörnyű rémület lett rajtam úrrá. Hajnali háromkor kijött az orvos és adott egy injekciót. Alig bírtam levegőt venni... Mindezt csak azért mondom el, hogy megmutassa: a testünkkel, a légzésünkkel, életünk ritmusával dolgozunk, és az írás valahogy tükrözi ezt. Az írás kétirányú dolog. Egyszerre kiterjedés és összehúzodás. Ezt Max Jacobtól tanultam meg, és sok időbe telt, amíg meg is értettem. Mikor még fiatal voltam, tizenkilenc, húsz éves, elküldtem neki a verseimet és ő visszaírt, hogy túl laza, írjam feszesebbre. Ígyhát feszesebbre írtam őket, és akkor azt válaszolta, hogy túl feszesek, írjam őket lazábbra. Teljesen összezavart. Sok időmbe telt, amíg megértettem, hogy mindkét tanács érvényes volt, és hogy éppen ez az, amit stílusnak nevezünk, ez az írás lényege. Úgy kell írnunk, mint ahogyan lélegzünk.

PA: Egyszer mesélte nekem, hogy a A Kérdések Könyvét írni olyan volt, mintha diktálásra írna.

EJ: Nem egészen, de majdnem. Mint tudja a könyv nagyrészét a metrón írtam, munkába menet és onnan haza, és persze nagyon sok ember volt körülöttem. Olyan volt, mintha valami rám kényszerítette volna a könyvet. Nem hiszek az ihletben, vagy bármi hasonlóban. A könyv olyasmiből keletkezett, amit valahol mélyen már magamban hordtam.
(fordította Szabó T. Anna és Dragomán György)

La vraie vie est absente

Volt egy szép estém, esett a hó, de elolvadt.
Mindesetre, egyébiránt most szünet vagy mi, de a legközelebbig szóljon sokszor ez.

Jobb híján

Balthus Emlékiratait olvasom egy ideje. Képzeljünk egy embert, bár nem olyan könnyű, aki 6(!) évesen, szeretett macskájának halálakor, egy sorozatot fest, rajzol Mitsou-ról. A család közeli barátjának, Rilkének annyira tetszik, hogy kiadatja és élőszót ír hozzá. Namost Balthus tényleg mindenkit ismer a 20. századból, anekdotagyűjteménynek is jó a könyv. Char-ból egy kukkot nem ért, vallja be tisztesen, Mondrian-t szívből sajnálja az absztrakcióért, Blanchot-ért, Michaux-ért lelkesedik aszkétizmusukért, Chagallt szidja ahol tudja (nagyon helyesen), Artaud-ról meg mint a bátyjáról beszél.
Egyébként meg elég sokat szenvedek ezzel a könyvvel. Zavarbaejtően egyszerűek ezek a szövegek, nyelvtanilag, intellektuálisan vagy ahogy akarom. Szóval, hogy várod a nagy embert megszólalni, mert biztos vagy benne hogy nagyot mond. Nagyot is mond, csak kicsit máshogy, nem kategorikusan. Kiröhögöm tízszer, lerakom, elnézek neki valamit, mondván biztos szenilis, aztán rájövök, hogy dehogy. Mert azokon a végletekig csiszolt képeken is, amiket, mint valami homályos szertartás részeként, egész életében, állhatatosan festett, azokon is valami hasonló történik. Ez az egészen ritka naivitás, ami se nem egyszerűség, se nem korlátoltság. („El kell érni a tájnak ezt az egyensúlyi pontját. Azt hiszem, ha elérhettem, a bennem élő kötetlenségnek, türelemnek, paraszti dísztelenségnek hála, amit el kell sajátítanunk anélkül hogy egy hamis egyszerűségnek, művi ártatlanságnak engednénk, vagyis nem úgy mint Chagall. Az élet az Alpokkal szemben megtanított erre a szükségszerűségre. Ebben a várakozásban lenni. Ebben a megmutatkozásban. Abban a reményben, hogy felszabadul.”) Hogy remekműveket festett, affelől egy pillanatig kétsége nem volt.

Párizsban meg most van egy Kurosawa-kiállítás, a festményiből! Az előbb néztem végig a katalógusát, elképesztő. Valójában ezek storyboard-nak lettek kitalálva, csak Kurosawa kicsit tovább ment, kidolgozta őket. Nem hiszem, hogy eljutok rá, hacsak nem szerdán, vagy vissza, januárban, vasárnap (?). A képen Fellinivel mulatnak, szemmel láthatóan jól
Egyébként meg tényleg csak ilyesmi van, három hónapot kellett várnom az első Steven Seagal filmre franciául, ráadásul pont az Úszó erőd (Piège en haute mer) volt az, elolvastam a Blood Meridian-t (Méridien de sang, igen, röhejesen hangzik), de ha jobban belegondolok mást nem is akartam. Most mondjam úgy hogy ebből látszik, kezdenek fogyni a rögeszméim?

Tell Tale Signs

Az 1991-ben elkezdett bootleg-sorozatról hamar kiderült, hogy itt nem csupán az elszánt rajongóknak szóló kuriózumok csokorba gyűjtéséről, a történeti érdeklődés kielégítéséről, de a Dylan-életmű kiszélesedéséről is szó van, olyan szerzeményekkel, amelyek önmagukban is megállják a helyüket (gondoljunk csak az első korongról a Moonshinerre ).
A széria nyolcadik darabja, a dupla lemezes Tell Tale Signs 27 dala az 1989 és 2006 között született kiadatlan számokból, koncertfelvételekből, áthangszerelt változatokból ad válogatást, mindezt persze nem kronologikusan. A korszaknyitó Oh, Mercy album olyan remekműveket szállít, mint az Everything Is Broken és a Most Of The Time variációi vagy a Ring Them Bells remek koncertfelvétele 1993-ból, míg az idáig kiadatlan Series Of Dream ráolvasásszerű, recitáló énekével a korai Dylan-balladákat idézi. Mindenképpen meg kell emlékeznünk a kivételes Born In Time-ról - a sokat emlegetett antiénekhang talán itt mutatja meg teljes fegyverzetét. A 90-es évek nagy fordulata, Dylan visszatérése a karcos, lecsupaszított hangzáshoz a World Gone Wrong albummal (ezt egyetlen szám, a feszes Blues képviseli) egy korszak nyitánya is, amelyben a mai napig alkot. A Time Out Of Mind, a Love And Theft és a legutóbbi Modern Times lemezek idejében született dalok adják a gyűjtemény gerincét. A hömpölygő Marchin' To The City, a hipnotikus Dreamin' Of You vagy a már ismerős Ain't Talkin' kiadatlan változata pontosan mutatja, hogy ez a zene ma is ereje teljében van.
Bár jellege szerint a Tell Tale Signs egy második szelektálás végterméke, valójában sokkal inkább emlékeztet egy precízen szerkesztett stúdiólemezre: a szóban forgó tizenhét év zenei terméséből homogén egész született. Sőt: az eredmény megdöbbentő szintézise egy közel fél évszázados zenei odüszszeiának. Esszencia. Bob Dylan ma is fogja, amit jobb híján könnyűzenének hívunk, szétszedi, összerakja, azt csinál vele, amit akar.

(eredeti megjelenés: Magyar Narancs)

Még mindig

Tolnai Ottó: mindent hallottam

a palánknál ahogy átnyújtotta a passzírozót
anya azt mondta a pörzsölt néninek
hogy ma vagyok 37 éves
atya úr isten kiáltott föl a pörzsölt néni
ennyi üres év
ennyi üres év
37 üres év
37 üres év
mindent hallottam
a szarkákat az akácon
a tücsköket a tarlón
ott játszadoztam mellettük
szamárbőgetőmmel a klozetton
nyáron megszárad a szar
télen megfagy
kopogva hull
csak ősszel és tavasszal büdös
egy óriásit fingottam
és a pörzsölt néni elejtette a passzírozót
ennyi üres év
ennyi üres év

Nem a dán sör

Úgy tartják, hogy Lyon városát háromszor mentette meg Szűz Mária. A pestist, a kolerát és végül a porosz csapatokat állította meg a város kapujától nem messze. December 8-án amit lehet azt kivilágítanak Lyonban, mécseseket raknak az ablakba, Fête de L’Illumination. Aztán az elöljárók ünnepélyes keretek között átadják a város kulcsait a püspöknek. Szóval itt sétáltunk, elég hideg volt, egy "csöppet" giccses, de még mindig jobb, mint a tűzijáték.


Aztán, ha a kérdés mégis föltétetne, mi volt kérded a legszebb dániában, a fiatal francia színésznő, ahogy estefelé bizonygatta, hogy Schilling Árpád milyen nagyszerű rendező és hogy Krasznahorkai mekkora zseni, az volt a legszebb, kapásból válaszolhatok.

Szubjektív mottó

"Két hete vízen és kenyéren élek; mire akarhatnád a szívem?!" (Tandori Dezső)

(az étel, az ital és az eltelt idő persze tetszés szerint változtatható)

Machy

Megkérdezték tegnap este, hogy van-e kedvem Machyba menni. Mondtam, hogy van. Lyontól északra vagyunk, hogy mennyire azt nem tudom, mert aludtam az úton. Írok majd bővebben is ha tudok, de a lényeg, hogy ez egy kastély.(a fenti képet Szüts Miklóstól loptam) Irtózatosan nagy terek, óriási kandallók, az épület legrégebbi része a 16. században épült. Ha jól sejtem akkor olyan hatan laknak benne általában. Holnap csak úgy ünnep, hétfőn Fête de L'Illumination (ha minden igaz). Ilyen a kilátás a szobámból.

3:25

Kamaszkorom derekán, ami egészen pontosan hat éve volt egymás után ugrott ki a térdem és tört el a kulcscsontom. Amire kikezelték az egyiket, jött a másik. Hétfő reggelente jártam be a győri kórházba, még sötét volt, amikor a vár aljában felszálltam a buszra és ebéd után értem vissza. 40 percig kanyargott a lehasznált, fűtetlen busz a dombok között és mindig ez szólt, majd kirakott a kórházzal szemben, egy gyorsétterem előtt. Valójában féltem ebbe az épületbe menni, pusztán, mert lehangolóbb helyen azóta sem voltam soha. Tökéletesen illet ehhez a közeli bevásárlóközpont folyosója, nyitás előtt, ahol a visszaútig másfél órát jártam le fel, nem tudom miért. Erről mindig ezek a téli reggelek fognak eszembe jutni, és fordítva, arról, ami harmadik és a negyedik perc között történik. Valami nehezen körülírható, szorongás és könnyűség volt, ami ha már nincs is meg, de a rágondolással tökéletesen visszaidézhető. Az, amikor Ottliknál sétálnak a kirakatok előtt, hibátlanul olyan. Jobban értettem, de amit most abból értek, azt ezen keresztül értem. Nagyjából a 3. és az 7. perc közötti rész az, az a nem tudom hány hang, azoknál mindig megszédültem. Az egyik legszebb lemezre vett valami.

Nem én II.

Hanem ismét a Philippe, kagyló ugyebár. Egy Ch'Ti nevezetű sörrel. Ez még hétfőn, öten voltunk, a többiek Algériába utaztak. Utána megnézettem velük Makk Károly Szerelmét, ami nem meglepő módon tarolt. Az irodában, ahonnan gépelek, még nem igazán van fűtés, gyanakszom, nem is lesz, de azért pörög az élet, én is kicsit.

Mottó "nekünk"

"Ne változzék már annyit a világ, hogy mi szórakoztatóak legyünk." (Tandori Dezső)

Jukebox

Olyan nagy Cat Power rajongó sohasem voltam, az egy dolog, hogy egy nyáron keresztül a Good woman-t hallgattam, de visszanézve ez könnyen betudható akkori, hosszabb elmezavaromnak. Szóval szerettem, de a You are free összességében nekem egyhangú volt, a The Greatest meg néhol túl csöpögő, a legjobban még a Moon pix működött. A Jukebox már majdnem egy éve kijött (2008 január), de valamiért csak most fedeztem fel. Chan Marshall-t (mert hogy így hívják a hölgyet) mindenesetre most az egyik legjobb dalszerzőnek tartom, na jó pontosítunk, azok közül akiket én hallgatni bírok és ezt az állítást még akkor is tartom, ha a Jukebox-on mindösszesen két saját szerzeménye van, amiből az egyik az 1998-as Moon pix-en már megjelent Metal heart (a régi is, az új is remek) átdolgozása. A The Greatest soul gyökerei után itt inkább a blues-on a hangsúly, feszes ritmus, rövid számok a Hammond orgona continuoban, ezek dominálnak. Utóbbi sokszor a patinás hangzásra játszik és sikerül is megidéznie a hőskorszakot, a 70-es éveket (egyszerűen csodás James Brown Lost someone-jának feldolgozása), máskor a lecsupaszított, tökéletes blues-betéteket porol le, mint a Lord, Help The Poor & Needy-ben, megint máskor a lehelet finom country hatások működnek (Silver Stallion). Dylan I Belive in You-ja felismerhetetlen, mondjuk itt ez is a cél, de a reflént olyan rezzenéstelen megvetéssel képes énekelni, hogy eszünkbe nem jut hinni neki. A saját Song to Bobby araszoló, lassú építkezésében, fel-fel csapódó, nehezen összetéveszthető hangképzésében, aztán egyértelműen ott van a Mester keze, szája (gondoljunk csak az It’s all right Ma, I'm only bleeding-re), nem is szólva arról, hogy ki más lehetne Bobby, Can you tell me who were you singin' for? Nagyszerű választás végül Joni Mitchel Blue-ja is, az egyértelmű alkati hasonlóságokon túl vagy felül érdemben butítja le ezt a klasszikust, a fágyolos ének ugyanolyan távolról szól. És akkor a végére hagytam az elejét, merthogy a lemez első dala, mint egy buldózer, olyan, két perc kiszámított, feszes öntudatlanság. Hipnotikus az egész, mondanám, hogy monoton, a pattogó basszus, a cinek, de az ének valami olyan lendülettel vonyítja, hogy New York, hogy kimondhatatlan jól van, ami van.
Az egyértelmű hommage-okon kívül tényleg csak a legnagyobbak hangját hallani ki: az elektronikusra átnyergelt Dylan, a végletekig csiszolt Nick Drake vagy az eklektikus Rickie Lee Jones. ”Vegyétek meg”.
Meg visszanéztem a régi videóit: alkoholproblémai voltak (szerintem vannak), neurotikus, tördeli a kezét, és szép:

Et nous nous sommes promenés dans la Rue de Voltaire

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, azt kell mondjam, vállalhatatlanok voltunk mind a ketten. Olyasmi lehet, mint amikor G-vel Barcelonában a McDonald's-ba ültünk be sokadszorra és nyugodt szívvel megegyeztünk, hogy hallgatunk róla, ha hazaértünk. Másfelől meg nyilván sejtenem kellett, hogy nem Mátyás lesz az, aki majd kirángat engem a könyvesboltból illetve én sem fordítva. Annak az időnek a nagy része, amit nem két jól definiálható pont között, nem egy kávéházban vagy a szobánkban töltöttünk, könyvesboltokban telt el. Volt ott még CD meg DVD is. Igazából a folyamat visszafordíthatatlanságára akkor döbbentem rá, amikor a Rue de Racine közelében levő Gibert Josephben 20 perc után újra találkoztunk és megláttam Mátyás kezében a teli kosarat, őt magát meg fülig érő szájjal és mondania sem kellett, hogy megtalálta a Proustról szóló polcot (polcokat). Az előző éjszakai sétánk után, ahol is Proust és Nádas Péter testről való beszédének közös vonásairól hallgattam meg egy kiselőadást, tökéletesen átéreztem ennek a fejleménynek a súlyát. Erről a főleg használt-könyveket árusító helyről egyébként felesleges beszélni, katartikus élmény volt szembetalálkozni ennyi könyvvel; a méltóságunk már elveszett, nem is tudom miért nem kezdtünk el fényképezni egy könyvesboltban.
Az egésznek az lett a vége, hogy venni kellett egy táskát, hogy a könyvek Brüsszelig szállíthatóak legyenek.
A mellékelt kép utolsó este készült, az én részem a Daniel Arasse-tól kezdődik. Fontosabb megemlíteni (alulról felfelé haladva, erősen szubjektíven) Thomas Pynchon Gravity’s Rainbow-ját, aminek a borítóját nem más mint Frank Miller tervezte (tényleg gyönyörű), Gilles Deleuze Mille plateaux-ját, amire az utolsó előtti nap bukkant Mátyás, Edmond Jabès Le livre des questions-ját, amit már régen kerestem és két Cormac McCarthy regényt, akitől persze minden megvan franciául, úgy döntöttem akkor elkezdem őket.
Leszögezném, hogy nem ment el az eszem, csak kultúrsokk ért. Figyeltem, ennyi gyönyörű lányt egyszerre még nem láttam. És itt rögtön pontosítanom kell, mert valahogy úgy van az egész kitalálva, hogy egymástól ötpercnyi távolságra járnak-kelnek, mindegyikük mozog, de valamiféle rend szerint, el vannak osztva és így lehet elviselni. Mátyás biztosított, hogy a férfiakkal is ez a helyzet.
Persze tényszerűen volt a Pompidouban az a Bacon kép, amitől igazán nehéz volt elszakadni (a sok szar a főfolyosón volt, ezt meg kábé a wc mellé rakták), közben rájöttem, hogy minden rajongásom közül ez maradt meg eddig talán a leginkább, hogy ezeket a képeket, ha álmomból keltenek is fel, reflexből nézegetem. Volt, Marcel Proust háza, amit egy ideig kerestünk, aztán véletlenül találtunk meg. A Montmartre, a Sacré Cœur, ahonnan a kilátás magáért beszél és az az egészen furcsa ég is. Végül meg a 3 eurós DVD a Les monstres et les hommes, ami csak azért nem életem legbetegebb filmje, mert a perverzitásokat ”összekötő” mozgóképhez képtelen voltam történetet rendelni, mindegy. Itt mondja a szobába érkező nagymama mielőtt fenekelni kezdené az ártatlan, fiatal és kívánatos kisasszonyt, hogy cette fois je serai moins sévère que ça te serve de leçon. Szóval erre az egészre, én is csak elnézően bólogatok.

00:00

Megjöttem, élek. Párizsból, amiről még szándékozom írni, de lehet, hogy nem. A legjobb úgyis megjönni, merthogy a Tuileriák kertjében hétfőn Mátyás elegánsan egy üveg belga sörrel várt, nehezen leírható milyen jó volt, de a nevét már elfelejtettem. Most meg megjövök és egy üveg Chimay nevű csodával fogadnak meg Romy Schneider filmmel meg sok fával a kandallóban. A telefonom egyszer úgy döntött, hogy ő a térerőt elfelejti és a továbbiakban ehhez is tartotta magát. Szóval, amikor kábé az utolsó sms-t elküldtem messziföldre, hogy bizony mi most itt elegánsan rendeljük, ki a harmadik üveg chardonnay-t Párizs szívében és tudom, hogy jó úton vagyok valami felé, amit az argentin pincérlány is megért, erre az sms-re most kapom meg a választ, hogy ő meg Félegyházán van és irígykedjek. Tanulság vagy nincs vagy ez.
(Ezzel még a Bajtai András fertőzött meg otthon, ami engem is meglep,
nem sok közöm szokott lenni az ilyesmihez.)

Nem én

Nem én csináltam, hanem a Philippe és megettük. Lazac.

"Éj a töredéke is"

Most kicsit úgy érzem magam, mint egy illegális szervezet önkéntese, fáradtan, büszkén, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, a többi az emberiségen múlik. Borítékokat pecsételtem, bélyegeztem, nyaltam, nagyméretű lapokat hajtogattam órákon át. Nem tudható be ennek, de minden nap kicsivel később kelek, csúszom nem is tudom mi felé, elfelejtem megkenni vajjal a kenyeret, meghallgatom sokadszorra a Yasmina, a black woman című lemezt, azért ez még nem a vég. Este tizenegy és hajnal kettő között meg vagy olvasom a rossz francia regényt, amit még szeptemberben vettem (az oké, hogy a halott szerető levelezik az élővel, de nem kéne részletekbe bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy az angyalok testülete, hogyan akadályozza meg a repülő feltalálását a túlvilágon és ezért sajnos lassú a posta odaát) vagy végére érek az itteni dvd-gyűjteménynek (a mélypont nálam a Charlie és a csokigyár volt) vagy írok, szó szerint mint egy állat és nagyrészt lövésem sincs a minőségük felől, de ha az ötöde használható lesz, már jócskán túlteljesítettem eddigi önmagamat. Hétfőtől öt nap Párizs Dunajcsik Matyival, már van szállásunk a Louvre mellett. Végül meg Adam Green, mert nem normális:

(fotó: Florence Henri)

Ez üt

A félelmetesen nagy Archie Shepp.

Esik

Három napja nézem, ahogy kilencéves gyerekek színházat csinálnak. Még nincs szövegük, de gyakorolnak. Leülnek egy székre és örülnek, kidugják a fejüket egy asztal alól és szomorúak vagy felmásznak egy létrára, szemmel követnek valamit, ami nincs és akkor ordítanak. Amikor nem a színpadon állnak ötpercenként megkérdezik mennyi az idő vagy hogy hány kilométerre van innen Magyarország, közben meg ha megfeszítem magam se értem miről beszélnek, ők meg, hogy hogyan kerültem ide, szóval mondják ugyanúgy, ahogy a szüleiknek. Valaki azt tanácsolta, kezdjek el beszélni hozzájuk magyarul, hogy lássák nem vagyok értelmi fogyatékos és van olyan nyelv, amin folyékonyan beszélek. Öt óra körül a parkolóba gördülnek a nagymamák, nagypapák terepjárói, az egyik gyerek még megkérdezi milyen magas vagyok mondom, akkor magasabb vagyok az apukájánál, mondja és hason csúszva elhagyja a termet.

Angelopoulos

Théo Angelopoulos akkora zseni, hogy hülyeség bárkihez is hasonlítani, pedig nem lenne rossz névsor. Erre két filmje után jöttem rá. Az Odüsszeusz tekintete 1995-ös (a másik az Örökkévalóság és egy nap, benne az öreg Bruno Ganz, erről majd máskor). Harvey Keitel filmrendezőt alakít, aki megszállotja lesz három, elveszettnek hitt, filmtekercsnek a 20. század elejéről. Ezeket keresi, Bukarestben, Belgrádban és a szétlőtt Szarajevóban. Hidegrázós jelenetek, az uszályon szállított, szétszerelt Lenin szoborral vagy a mozdulatlan tömeggel egy út mentén végig, ahogy a hegyet (a ködöt?) nézik. Amikor Harvey Keitel a film vége felé végre eljut Szarajevóba, a becsapódó lövedékek elől menekülő emberektől az kérdezi ezt itt Szarajevó? Elég durva költészet.

1917. május

Az első világháború vége felé járunk, ez volt akkor, ami most kicsit más. Katonai korház, a jelenlegi ebédlő ablakában egy lábadozó baka áll. A képeslapot a frontra küldték. A ház északi oldalát látjuk.

En toute humilité

Én tényleg azt hittem, hogy a francia kultúra mindent asszimiláló, feltartóztathatatlan gépezete megelégszik azzal, hogy ”Sárli Sáplen”, de tegnap végignéztem a Szarvasvadász-t. A címe szerényen annyi volt, hogy Utazás a Pokol (leg)mélyére. Csak azt szeretném mondani, hogy látni Robert De Niro-t üvölteni, sírni, nevetni franciául, az egy időre bárkit lelki nyomorékká tehet.

Nyulat ettem az előbb

Jean-Marie, akiről már egy ideje írni akarok, fogalmam sincs mit csinál az életben, de biztos, hogy azt a két kezével teszi. Földműves, állatokat ad-vesz, vág le vagy asztalosműhelye van. Nem tudom. Abból a világból való, amihez nekem semmi közöm, de még csak megérteni sem fogom soha. Olyan természetes férfiassággal képes kezet fogni, arrább rakni egy széket, mit tudom én, ötven éves lenni, hogy ha kellően magabiztos lennék, azt mondanám, belőlem csak ez hiányzik. Másfelől termetre tökéletes képregényfigura, minden porcikája kissé elnagyolt; tapasztalt matróz, aki jó tanácsokkal látja el a fiatal főhőst. A keze például kétszerese a test arányaihoz képest, ilyen egy marok, csak ezt lehet rá mondani. Amikor először találkoztunk, megkérdezte, hogy városból jövök-e. Pár másodpercig haboztam, mert ez gyakran csak annyit jelent, hogy Budapest, de amikor felnéztem ő már a kezeimet figyelte és röhögött. Aztán mutatta az övéit, hogy ő nem városi.
Azt hiszem két hete, vasárnap, kimentünk a közeli erdőbe, hogy fát gyűjtsünk télre. Az egész valahogy úgy működik, hogy a város parcellákra osztja és kiadja a lakóknak az erdőt, hogy onnan elhordhatják a lehullott ágakat. Tüzelhetsz télen, ha rendben tartod, nagyjából. Reggel hét körül mentünk ki, Jean-Marie csak később érkezett meg, traktorral, a végén utánfutó. Másfél óra lehetett mire felpakoltuk az összes fát, de már akkor észrevettem, hogy amikor hozzám beszél, azt látványosan vidéki akcentussal teszi. Amit a többieknek mondott, azt tökéletesen értettem. Ez később sem változott, de ha elég bután néztem rá mindig elismételte, lassan. De volt, hogy csak hülyén vigyorogtam és a kezébe adtam egy rönköt. Miután lepakoltunk, fogta a fejszét és olyasmit csinált, aminek a működéséről megint csak halvány fogalmam sincs. A többieknek egészen természetes volt, csak ketten, magyarok éreztük magunkat furcsán. Fogta a fejszét és kétszer-háromszor akkurátusan körbejárt egy nagyjából negyven centiméter átmérőjű farönköt, nézte aztán kettécsapta, így. Ezt megismételte még párszor, kávézott velünk, de mielőtt elment volna még ledobott két vasdarabot az utánfutóról, az ékeket a biztonság kedvéért azért itt hagyja nekem, mondta.

Tournefou

Van egy aranyos elmélet arról, hogy mért is hívják Rue Tournefou-nak az utcát, ahol lakom. Pâlisban a Forradalom idején rendszeresen szolgáltattak igazságot, osztottak-szoroztak vagy polgárosdit játszottak. Ha észak felől haladunk dél felé, el a templom mellet, az út élesen jobbra kanyarodik. Nem a főtérre nyíló utca ez, hanem ami azzal párhuzamos. Szekereken vitték az elitélteket, amikor új fordulatot vett több minden is. Innen már tisztán a vesztőhelyre lehetett látni s az utasok jajgatni kezdtek, vagy egy-kettőre megőrültek. Ezért. Szóval én ebben a kanyarban lakom.

Reklám

Nagygergő (Eörtzen) képregényei (?) vannak a mostani Műútban, még 31 ilyen. Ha jól emlékszem még ihlettem is egyet. Szóval jók.

Nem Nebraska, de majdnem

Franciaországban az a jó, hogy ha azt mondom C’est beau, mindegy mikor, biztosan hevesen bólogatni kezdenek. Kinéznek az ablakon a tájra és bólogatnak, holott én a frissen lakkozott hajópadlóra értettem. Az ablakból figyelem a tizenegy órakor még sűrű ködöt, ha húsz méterig látok. Három hete kezdtük el a két szoba felújítását, ennek lassan vége, de van három új. Vettem Philip Morris dohányt, ez eddig a legjobb.
Legutóbb valami harmadosztályú katasztrófahorrort álmodtam végig, a magyar fajtából, ha van olyan. A Pogány Madonna látványvilágával kell elképzelni az egészet, ütős állóképek, hosszú snittek. A történet így visszagondolva a The Host és annak a Philip K. Dick novellának a keveréke, amelyikben az idegenek tárgyak alakját veszik fel, úgy mint törülköző, nadrágszíj stb. Szóval ezek rovarszerű lények voltak, ezerféle ellenszert kitaláltunk, ezerszer túljártak az eszünkön. A végső megoldásra nem emlékszem, csak arra, hogy már nem hittem benne. Kieveztünk (remélem nem a Balaton volt) olyan felfújható miniszigeten, pálmafával, aminek napernyője is van. Ketten maradtunk. Aztán egy vékony ujj benyúlt és kirángata a mellettem gubbasztó lányt(?), meg is ette, hallottam. Utána csend volt. Ott ébredtem fel, hogy egy kést vagy egy csavarhúzót szorongatok, mert én nem adom magam másnak szájára, azt biztos. Eddig kompenzáltam.
Ha okos lennék, rájönnék mit jelent, hogy napok óta Bruce Springsteen-t hallgatok. Ritkán megy, de mindig megpróbálom, mármint, hogy így értelmezzem magam, visszafelé. Nyáron az R-Go-val azért könnyebb volt, benne kiteljesedő infantilizmusomat látni. Egyébként, a körülményektől eltekintve (a sajátjaimtól), ez az 1982-es Nebraska album tényleg hibátlan. Hallgatam már, de most újra elővettem. Megígérem, többet nem mondom rá, hogy Bob Dylan epigon (ez milyen jó, és persze ki vezeti fel). Tőle furcsamód nekem pont most vált el élesen, amikor könnyen rá lehetne fogni. Nyersebb, mint a többi lemez. Ez sláger, mögötte halkan szól a Like a rolling stone, de én csak a néger ütőst nézem. A borító meg gyönyörű, a szélvédőre tapadt hóval, a valószerűtlenül nagy éggel. Karácsonyra olyan állkapcsot kérek, mint a Bruce Sprigsteené.
Voltunk Párizsban, találkoztam jó emberekkel, ha ez jelent valamit, jelentsen valamit. Meg az is, hogy sétáltunk az Ile Saint-Louis-on. Miután visszajöttünk éreztem azt, ami valahogy igazán hiányzott. Az, amikor nem túl közel égetik az avart. Nem túl közel. Kisebb gallyakat is. Olyan, mint rágyújtani mínusz fokban. Vagy mint most, egyszerre, rágyújtani és szagolni.

Leibovitz

Valamelyik nap végignéztem ezt az albumot. Főleg vérprofi, mindig, de időről időre valamit nagyon eltalál. Nyolcvan százaléka portré. Nem találtam meg a neten se a DeNiro-Pacino, se a Johnny Depp-Kate Moss fotót, de sorolhatnám még. Mint egy idióta, bambán néztem ezeket pár óráig, meg a voyeur pesze. A nő a kanapén Susan Sontag, akivel Leibovitz évekig együtt élt és akinek nagyjából végigfényképezte a halálát, korházi napjait, kemoterápiát, mindent. De csinált a hatvan éves Sontagról aktot is, fél mellel. A kopasz öregúr maga Burroughs. A legalsót meg találjátok ki.

"Előbb jön emberrre az érzés rája"

Mély bizonyossággal tudom, hogy sosem fogok megtanulni főzni. Azt hiszem, az összetevőket még tisztességgel be tudnám magolni, de az valahogy nem menne, hogy: ez és ez kellene, de ez és ez nincs itthon, helyette van két másik, illetve, ha ebből a fűszerből meg abból a sötétszínű másikból kicsit többet rakunk bele, akkor nem is kell az élénksárga színű, továbbá, mi lenne ha kipróbálnánk, ennek a receptnek egy másik változatát, húst is főzzünk bele és adjunk hozzá a végén egy kis mustárt.
Az agyam nem.
Merthogy bakonyi vargányalevest főztünk, van ugyanis itt most rajtam kívül más magyar is. Betámasztottam a laptopot a konyhába és főztünk, e-mailből. Aztán steak volt krumplipürével, kék mártással, a millefeuilles-t viszont rendeltük. Látom az eladó arcát a hentesnél, ahogy megkérdezi, hogy elég vastag szeleteket vág-e, mondjuk, hogy vágjon nyugodtan vastagabbakat, kérdezi, nyolc szelet, nyolc szelet, válaszoljuk, tesz egy lépést a vágódeszka felé majd hátrafordul és azt mondja, de ez drága.

Mikor átadja a becsomagolt húst még megkérdezi, ugye mi olaszok vagyunk. Lsd. első bekezdés.
„S csak aztán bukkan fel az érzés tárgya.”
Aztán szombaton Vézelay. Útközben a tompa kiábrándultság, hogy az 1000 fős falvakban rendre minimum egy 16. századi templom áll, és Vézelay, újra, hihetetlenül. A katedrális mögötti parkkal, a vadszőlővel a falakon, a temetővel és a késődélutáni kilátással a tájra. A giccs előtt kicsivel vagy sokkal, elragadtatott mondatok helyett, keresni a hibákat, nézni ki valahonnan, ahol mégiscsak inkább vagyok otthon. Mint nem tudom hol, itt, egy vesperáson.
Ma reggel, ahogy a kamrába mentem tejért hétharminc lehetett. Egy ing volt rajtam, enyhe köd, minden jel arra mutatott, hogy hideg van, de nem, egészen meleg volt. Visszajöttem, kiöntöttem a tejet. Az erdő felé jutott eszembe, hogy nem, előbb a tárgya, sokkal előbb, mondjuk egy repceföld, nem tudom, lesz-e valamié.
(fentről lefelé: a katedrális oldalról, Troyes-ban én, a katedrális szemből, belülről, Philippe és Miklós )

Keresett egyszerűség

Akkor felszedték a padlószőnyeget (lsd. „Akkor kitolták a bútorokat…”) s látszott, milyen szívósak a ragasztásnyomok. Ezek lettek aztán a legtisztább mozdulatok. Feküdtem a hajópadlón és néztem a gerendákat, nem tudom mikoriak lehetnek, egyáltalán azt sem tudom mikor épülhetett ez a ház, de mit nem tudok még.
Akkor már felkaparták a ragasztót, legfelül volt, ami a szőnyegből megmaradt, alatta a szövetréteg, legalul a ragasztó. Látszott, hogy mindenkinek kell majd egy másik, aki kezet mos, látszott, hogy egyedül nem fog menni, hogy ragadnak. Öt-tíz centis mozdulatok reggel óta, ebbe egészen sok minden belefér, mi mindent lehet így csinálni.
Ott volt egy tucat szerszám körülöttem, amiknek a nevét nyilván elfelejtem, amiknek a nevét magyarul sem tudtam soha. Amelyiknek a vége egy rombuszhoz hasonlít és amelyiknek inkább, más nem jut eszembe, egy mandorlához. Szóval ez látszott, de sejteni egészen mást lehetett.
Olyat nem mondunk hogy szar ember, hogy szar alak, azt igen, ez jutott eszembe.
Közben újra érezni kezdtem a hátam, hogy van. Nyitva volt az ablak, de így is csak a hígító szaga érződött. Nem hígító volt, jobbat nem tudok, a vegyi anyag meg hülyén hangzik.
Aztán, hogy mennyivel jobb, ha a kinyújtott bal lábam van fölül, mint ha fordítva. Aludni ellenben képtelen lennék ebben a helyzetben. Képes lennék.
A múlt század elején, most erre tippelek.
Nem volt nehéz ott feküdni, azt hiszem, ez látszott is rajtam. A másfél órányi zene másodszorra ment végig, léptetni az összeragadt ujjaim miatt nem tudtam, nem tudtak. Akkor hallottam meg a világ legártatlanabb dalszövegét (részletét). The Blue Nile volt persze: Will I tell you?/ Will you listen?/ If I tell you, what will happen? Most jön az, hogy keresetlen egyszerűség, a fentiekkel ellentétben.
Hogy akkor úgy kéne felkelni és odaállni valaki elé, vagy hagyni, hogy elém álljanak, hogy egyvalamit és egyféleképp tudok mondani csak, nem jöhet ki más a számon és akkor az ne attól függjön, megjegyezném, hogy fasz vagyok-e, vagy sem.

Most meg csak ez

Kezd kicsit szánalmas lenni, ahogy össze-vissza linkeket pakolok ide, de más ötletem nincs, a padlócsiszolásról tudnék mondjuk. Addig ez.

Le petit charmant monstre

Jó, hogy tizenegy óra van, jó, hogy most tusoltam, hogy hideg volt a padló az ágyig, jó, hogy nem fekszik mellettem senki, hogy van idő, hogy harmadszorra szól ugyanaz a szám, hogy az ablakból ilyenkor csak az első fáig látni, jó, hogy esik, jó, hogy az előbb azt olvastam, az eső az embereket is nyirkossá teszi, nemcsak a fákat, jó, hogy beteg a gesztenyefa, jó, hogy az északi szomszéd a temető, jó, hogy egy temető lehet szomszéd, hogy egyre kevesebbet süt a nap, hogy egyre többet, jó, hogy most nem azt a szót ismétlem, jó, hogy kelet felé viszont nincs kerítés, hogy de van egészen pontos határa a kertnek, jó, hogy ha rá gondolok fáj a térdem, október jó, jó, hogy azt álmodtam, az egyik barátomat fejbelövik az utcán, hogy nem mesélte valaki, hanem ott állt mellettem közben, jó, hogy már régen megfestették Istent csiga képében, jó, hogy ott mászik a kép alján, jó, hogy ezt félreértem.