Az, hogy valószínűtlenek a napjaim, még semmiféle értékítéletet nem tartalmaz. Egy ideje hárman, aztán négyen és újracsak hárman élünk egymás mellett. Felkelek, amikor tudok, ez mindig jókora megalkuvás, állok a tükör előtt, nincs étvágyam, eszem joghurtot, aminek a neve valami olyan ócska szójátékra épül, hogy én szégyellem magam. Legtöbbször a salátát csinálom én, nem állítom, hogy önálló lettem, de szószt szerintem már egészen jól tudok csinálni. Aztán, ahogy most is, ülök a másik épület felső szintjén, ahol napok óta szinte csak én vagyok, töltök valami filmet, különféle, egyszerű informatikai problémákat oldok meg. Tegnap fordítottam is, nem tudom mennyire fog működni a Duracel-nyuszi tükörfordítása franciául.
Olyan megnyugtató, rezzenéstelen, seszínű és ritmikus ez az egész, nyirkos, szétázott kert, hogy nem hagy más választást, mint hogy magamra figyeljek.
Amikor először láttam a Szilágyi-albumban, március lehetett, aztán megtaláltam a Múzeum körút egyik antikváriumában a könyvet, amin az a hal van, azt hiszem azóta nézem folyamatosan ezeket a Kerekes-képeket.
Most meg, hogy oldalra, ki az ablakon, látom a két traktort a zöld palatető alatt. Októberben még tudtam, hogy ott vannak, néha reggelenként hallottam is, hogy használják őket, de mióta fagy, nem.
Majd megyek Párizsba, a héten várom postán a Fehér királyt, februárban esténként szerintem azzal leszek el, írok róla, magamhoz képest sokat. Tessék magunkra vigyázni.
"Nem próbálta az, aki ilyet mond, az ilyesmit."
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
ezt érzem. pedig/sőt, belenyírtak a hajamba és arról olvasok mi a vicc viszonya a tudattalanhoz
ja, meg néha ezt hallgatom http://www.youtube.com/watch?v=jQHa6DNCrW0
Megjegyzés küldése