1917. május

Az első világháború vége felé járunk, ez volt akkor, ami most kicsit más. Katonai korház, a jelenlegi ebédlő ablakában egy lábadozó baka áll. A képeslapot a frontra küldték. A ház északi oldalát látjuk.

En toute humilité

Én tényleg azt hittem, hogy a francia kultúra mindent asszimiláló, feltartóztathatatlan gépezete megelégszik azzal, hogy ”Sárli Sáplen”, de tegnap végignéztem a Szarvasvadász-t. A címe szerényen annyi volt, hogy Utazás a Pokol (leg)mélyére. Csak azt szeretném mondani, hogy látni Robert De Niro-t üvölteni, sírni, nevetni franciául, az egy időre bárkit lelki nyomorékká tehet.

Nyulat ettem az előbb

Jean-Marie, akiről már egy ideje írni akarok, fogalmam sincs mit csinál az életben, de biztos, hogy azt a két kezével teszi. Földműves, állatokat ad-vesz, vág le vagy asztalosműhelye van. Nem tudom. Abból a világból való, amihez nekem semmi közöm, de még csak megérteni sem fogom soha. Olyan természetes férfiassággal képes kezet fogni, arrább rakni egy széket, mit tudom én, ötven éves lenni, hogy ha kellően magabiztos lennék, azt mondanám, belőlem csak ez hiányzik. Másfelől termetre tökéletes képregényfigura, minden porcikája kissé elnagyolt; tapasztalt matróz, aki jó tanácsokkal látja el a fiatal főhőst. A keze például kétszerese a test arányaihoz képest, ilyen egy marok, csak ezt lehet rá mondani. Amikor először találkoztunk, megkérdezte, hogy városból jövök-e. Pár másodpercig haboztam, mert ez gyakran csak annyit jelent, hogy Budapest, de amikor felnéztem ő már a kezeimet figyelte és röhögött. Aztán mutatta az övéit, hogy ő nem városi.
Azt hiszem két hete, vasárnap, kimentünk a közeli erdőbe, hogy fát gyűjtsünk télre. Az egész valahogy úgy működik, hogy a város parcellákra osztja és kiadja a lakóknak az erdőt, hogy onnan elhordhatják a lehullott ágakat. Tüzelhetsz télen, ha rendben tartod, nagyjából. Reggel hét körül mentünk ki, Jean-Marie csak később érkezett meg, traktorral, a végén utánfutó. Másfél óra lehetett mire felpakoltuk az összes fát, de már akkor észrevettem, hogy amikor hozzám beszél, azt látványosan vidéki akcentussal teszi. Amit a többieknek mondott, azt tökéletesen értettem. Ez később sem változott, de ha elég bután néztem rá mindig elismételte, lassan. De volt, hogy csak hülyén vigyorogtam és a kezébe adtam egy rönköt. Miután lepakoltunk, fogta a fejszét és olyasmit csinált, aminek a működéséről megint csak halvány fogalmam sincs. A többieknek egészen természetes volt, csak ketten, magyarok éreztük magunkat furcsán. Fogta a fejszét és kétszer-háromszor akkurátusan körbejárt egy nagyjából negyven centiméter átmérőjű farönköt, nézte aztán kettécsapta, így. Ezt megismételte még párszor, kávézott velünk, de mielőtt elment volna még ledobott két vasdarabot az utánfutóról, az ékeket a biztonság kedvéért azért itt hagyja nekem, mondta.

Tournefou

Van egy aranyos elmélet arról, hogy mért is hívják Rue Tournefou-nak az utcát, ahol lakom. Pâlisban a Forradalom idején rendszeresen szolgáltattak igazságot, osztottak-szoroztak vagy polgárosdit játszottak. Ha észak felől haladunk dél felé, el a templom mellet, az út élesen jobbra kanyarodik. Nem a főtérre nyíló utca ez, hanem ami azzal párhuzamos. Szekereken vitték az elitélteket, amikor új fordulatot vett több minden is. Innen már tisztán a vesztőhelyre lehetett látni s az utasok jajgatni kezdtek, vagy egy-kettőre megőrültek. Ezért. Szóval én ebben a kanyarban lakom.

Reklám

Nagygergő (Eörtzen) képregényei (?) vannak a mostani Műútban, még 31 ilyen. Ha jól emlékszem még ihlettem is egyet. Szóval jók.

Nem Nebraska, de majdnem

Franciaországban az a jó, hogy ha azt mondom C’est beau, mindegy mikor, biztosan hevesen bólogatni kezdenek. Kinéznek az ablakon a tájra és bólogatnak, holott én a frissen lakkozott hajópadlóra értettem. Az ablakból figyelem a tizenegy órakor még sűrű ködöt, ha húsz méterig látok. Három hete kezdtük el a két szoba felújítását, ennek lassan vége, de van három új. Vettem Philip Morris dohányt, ez eddig a legjobb.
Legutóbb valami harmadosztályú katasztrófahorrort álmodtam végig, a magyar fajtából, ha van olyan. A Pogány Madonna látványvilágával kell elképzelni az egészet, ütős állóképek, hosszú snittek. A történet így visszagondolva a The Host és annak a Philip K. Dick novellának a keveréke, amelyikben az idegenek tárgyak alakját veszik fel, úgy mint törülköző, nadrágszíj stb. Szóval ezek rovarszerű lények voltak, ezerféle ellenszert kitaláltunk, ezerszer túljártak az eszünkön. A végső megoldásra nem emlékszem, csak arra, hogy már nem hittem benne. Kieveztünk (remélem nem a Balaton volt) olyan felfújható miniszigeten, pálmafával, aminek napernyője is van. Ketten maradtunk. Aztán egy vékony ujj benyúlt és kirángata a mellettem gubbasztó lányt(?), meg is ette, hallottam. Utána csend volt. Ott ébredtem fel, hogy egy kést vagy egy csavarhúzót szorongatok, mert én nem adom magam másnak szájára, azt biztos. Eddig kompenzáltam.
Ha okos lennék, rájönnék mit jelent, hogy napok óta Bruce Springsteen-t hallgatok. Ritkán megy, de mindig megpróbálom, mármint, hogy így értelmezzem magam, visszafelé. Nyáron az R-Go-val azért könnyebb volt, benne kiteljesedő infantilizmusomat látni. Egyébként, a körülményektől eltekintve (a sajátjaimtól), ez az 1982-es Nebraska album tényleg hibátlan. Hallgatam már, de most újra elővettem. Megígérem, többet nem mondom rá, hogy Bob Dylan epigon (ez milyen jó, és persze ki vezeti fel). Tőle furcsamód nekem pont most vált el élesen, amikor könnyen rá lehetne fogni. Nyersebb, mint a többi lemez. Ez sláger, mögötte halkan szól a Like a rolling stone, de én csak a néger ütőst nézem. A borító meg gyönyörű, a szélvédőre tapadt hóval, a valószerűtlenül nagy éggel. Karácsonyra olyan állkapcsot kérek, mint a Bruce Sprigsteené.
Voltunk Párizsban, találkoztam jó emberekkel, ha ez jelent valamit, jelentsen valamit. Meg az is, hogy sétáltunk az Ile Saint-Louis-on. Miután visszajöttünk éreztem azt, ami valahogy igazán hiányzott. Az, amikor nem túl közel égetik az avart. Nem túl közel. Kisebb gallyakat is. Olyan, mint rágyújtani mínusz fokban. Vagy mint most, egyszerre, rágyújtani és szagolni.

Leibovitz

Valamelyik nap végignéztem ezt az albumot. Főleg vérprofi, mindig, de időről időre valamit nagyon eltalál. Nyolcvan százaléka portré. Nem találtam meg a neten se a DeNiro-Pacino, se a Johnny Depp-Kate Moss fotót, de sorolhatnám még. Mint egy idióta, bambán néztem ezeket pár óráig, meg a voyeur pesze. A nő a kanapén Susan Sontag, akivel Leibovitz évekig együtt élt és akinek nagyjából végigfényképezte a halálát, korházi napjait, kemoterápiát, mindent. De csinált a hatvan éves Sontagról aktot is, fél mellel. A kopasz öregúr maga Burroughs. A legalsót meg találjátok ki.

"Előbb jön emberrre az érzés rája"

Mély bizonyossággal tudom, hogy sosem fogok megtanulni főzni. Azt hiszem, az összetevőket még tisztességgel be tudnám magolni, de az valahogy nem menne, hogy: ez és ez kellene, de ez és ez nincs itthon, helyette van két másik, illetve, ha ebből a fűszerből meg abból a sötétszínű másikból kicsit többet rakunk bele, akkor nem is kell az élénksárga színű, továbbá, mi lenne ha kipróbálnánk, ennek a receptnek egy másik változatát, húst is főzzünk bele és adjunk hozzá a végén egy kis mustárt.
Az agyam nem.
Merthogy bakonyi vargányalevest főztünk, van ugyanis itt most rajtam kívül más magyar is. Betámasztottam a laptopot a konyhába és főztünk, e-mailből. Aztán steak volt krumplipürével, kék mártással, a millefeuilles-t viszont rendeltük. Látom az eladó arcát a hentesnél, ahogy megkérdezi, hogy elég vastag szeleteket vág-e, mondjuk, hogy vágjon nyugodtan vastagabbakat, kérdezi, nyolc szelet, nyolc szelet, válaszoljuk, tesz egy lépést a vágódeszka felé majd hátrafordul és azt mondja, de ez drága.

Mikor átadja a becsomagolt húst még megkérdezi, ugye mi olaszok vagyunk. Lsd. első bekezdés.
„S csak aztán bukkan fel az érzés tárgya.”
Aztán szombaton Vézelay. Útközben a tompa kiábrándultság, hogy az 1000 fős falvakban rendre minimum egy 16. századi templom áll, és Vézelay, újra, hihetetlenül. A katedrális mögötti parkkal, a vadszőlővel a falakon, a temetővel és a késődélutáni kilátással a tájra. A giccs előtt kicsivel vagy sokkal, elragadtatott mondatok helyett, keresni a hibákat, nézni ki valahonnan, ahol mégiscsak inkább vagyok otthon. Mint nem tudom hol, itt, egy vesperáson.
Ma reggel, ahogy a kamrába mentem tejért hétharminc lehetett. Egy ing volt rajtam, enyhe köd, minden jel arra mutatott, hogy hideg van, de nem, egészen meleg volt. Visszajöttem, kiöntöttem a tejet. Az erdő felé jutott eszembe, hogy nem, előbb a tárgya, sokkal előbb, mondjuk egy repceföld, nem tudom, lesz-e valamié.
(fentről lefelé: a katedrális oldalról, Troyes-ban én, a katedrális szemből, belülről, Philippe és Miklós )

Keresett egyszerűség

Akkor felszedték a padlószőnyeget (lsd. „Akkor kitolták a bútorokat…”) s látszott, milyen szívósak a ragasztásnyomok. Ezek lettek aztán a legtisztább mozdulatok. Feküdtem a hajópadlón és néztem a gerendákat, nem tudom mikoriak lehetnek, egyáltalán azt sem tudom mikor épülhetett ez a ház, de mit nem tudok még.
Akkor már felkaparták a ragasztót, legfelül volt, ami a szőnyegből megmaradt, alatta a szövetréteg, legalul a ragasztó. Látszott, hogy mindenkinek kell majd egy másik, aki kezet mos, látszott, hogy egyedül nem fog menni, hogy ragadnak. Öt-tíz centis mozdulatok reggel óta, ebbe egészen sok minden belefér, mi mindent lehet így csinálni.
Ott volt egy tucat szerszám körülöttem, amiknek a nevét nyilván elfelejtem, amiknek a nevét magyarul sem tudtam soha. Amelyiknek a vége egy rombuszhoz hasonlít és amelyiknek inkább, más nem jut eszembe, egy mandorlához. Szóval ez látszott, de sejteni egészen mást lehetett.
Olyat nem mondunk hogy szar ember, hogy szar alak, azt igen, ez jutott eszembe.
Közben újra érezni kezdtem a hátam, hogy van. Nyitva volt az ablak, de így is csak a hígító szaga érződött. Nem hígító volt, jobbat nem tudok, a vegyi anyag meg hülyén hangzik.
Aztán, hogy mennyivel jobb, ha a kinyújtott bal lábam van fölül, mint ha fordítva. Aludni ellenben képtelen lennék ebben a helyzetben. Képes lennék.
A múlt század elején, most erre tippelek.
Nem volt nehéz ott feküdni, azt hiszem, ez látszott is rajtam. A másfél órányi zene másodszorra ment végig, léptetni az összeragadt ujjaim miatt nem tudtam, nem tudtak. Akkor hallottam meg a világ legártatlanabb dalszövegét (részletét). The Blue Nile volt persze: Will I tell you?/ Will you listen?/ If I tell you, what will happen? Most jön az, hogy keresetlen egyszerűség, a fentiekkel ellentétben.
Hogy akkor úgy kéne felkelni és odaállni valaki elé, vagy hagyni, hogy elém álljanak, hogy egyvalamit és egyféleképp tudok mondani csak, nem jöhet ki más a számon és akkor az ne attól függjön, megjegyezném, hogy fasz vagyok-e, vagy sem.

Most meg csak ez

Kezd kicsit szánalmas lenni, ahogy össze-vissza linkeket pakolok ide, de más ötletem nincs, a padlócsiszolásról tudnék mondjuk. Addig ez.

Le petit charmant monstre

Jó, hogy tizenegy óra van, jó, hogy most tusoltam, hogy hideg volt a padló az ágyig, jó, hogy nem fekszik mellettem senki, hogy van idő, hogy harmadszorra szól ugyanaz a szám, hogy az ablakból ilyenkor csak az első fáig látni, jó, hogy esik, jó, hogy az előbb azt olvastam, az eső az embereket is nyirkossá teszi, nemcsak a fákat, jó, hogy beteg a gesztenyefa, jó, hogy az északi szomszéd a temető, jó, hogy egy temető lehet szomszéd, hogy egyre kevesebbet süt a nap, hogy egyre többet, jó, hogy most nem azt a szót ismétlem, jó, hogy kelet felé viszont nincs kerítés, hogy de van egészen pontos határa a kertnek, jó, hogy ha rá gondolok fáj a térdem, október jó, jó, hogy azt álmodtam, az egyik barátomat fejbelövik az utcán, hogy nem mesélte valaki, hanem ott állt mellettem közben, jó, hogy már régen megfestették Istent csiga képében, jó, hogy ott mászik a kép alján, jó, hogy ezt félreértem.